Christopher Nolan következő filmje, az Odüsszeia egy mitikus akcióeposz lett, amelyet több helyszínen forgattak IMAX technológiával. A produkció külön vállalása, hogy Homérosz alapművét először viszi el az IMAX-vásznakra. A főbb szerepekben Matt Damon, Tom Holland, Anne Hathaway, Robert Pattinson, Lupita Nyong’o, Zendaya és Charlize Theron látható majd. A producerek Emma Thomas és Christopher Nolan, a Syncopy égisze alatt, a vezető producer Thomas Hayslip.
Vajon Nolan újraértelmezte a történetet?
Ez önmagában is elég ahhoz, hogy a film köré azonnal elvárásfal épüljön. Nolan neve ma már nem egyszerűen rendezői aláírás, hanem külön műfaj: óriásléptékű, technikailag ambiciózus, komolyan vett közönségfilm. Az Odüsszeia esetében viszont nem csak az a kérdés, hogy mekkora lesz a vászonra tett világ, hanem az is, hogy mit kezd egy ennyire ismert, sokszor újraértelmezett történettel.
Mert Homérosz műve nem attól maradt velünk, hogy jól mutatnak benne a szörnyek és a tengeri viharok. Hanem attól, hogy az utazás közben folyamatosan az emberi mérték, a vágy, a tévedés, a hazatalálás és a hősiesség ára kerül terítékre. Ha Nolan ebből a feszültségből épít filmet, akkor az Odüsszeia nem pusztán presztízsprojekt lehet, hanem valódi szerzői vállalás. Ha viszont a hangsúly túlságosan a monumentális csomagolásra kerül, akkor fennáll a veszély, hogy a klasszikus történet inkább díszlet lesz, mint drámai alap.
A kettősség különösen izgalmas lehet
A közönségi várakozás mintázata is nagyjából ezt tükrözi. Az olvasói vélemények között egyszerre jelenik meg a lelkesedés és a gyanakvás: sokan épp azt szeretik Nolan filmjeiben, hogy a nagy apparátus mögött rendszerint van intellektuális motor is, mások szerint a kortárs stúdiófilm hajlamos a látvánnyal elfedni a valóban vitatható vagy üresebb tartalmi részeket. Többen hangsúlyozzák, hogy egy ilyen történetnél nem a díszletek önmagukban érdekesek, hanem az, hogy a film mennyire tud emberközeli maradni.
Ez a kettősség különösen izgalmas az Odüsszeia esetében. A történet feldolgozásainak sora hosszú, a Kirk Douglas-féle Ulyssestől a Bekim Fehmiu főszereplésével készült L’Odisseán és az Armand Assante-féle The Odyssey-n át egészen a 2024-es The Returnig Ralph Fiennes-szel. Ezek a művek más-más hangsúllyal közelítettek ugyanahhoz az alapanyaghoz: volt, amelyik a kalandot emelte ki, más inkább a hazatérés keserűségét vagy a megfáradt hős alakját. Nolan belépése ebbe a sorba azért érdekes, mert nála a forma rendszerint állítás is. Nála a méret, az időkezelés, a hang és a szerkezet sosem puszta csillogás, hanem a mondanivaló része akar lenni.
Nézői visszhangok
A nézői visszajelzésekből az is látszik, hogy a Nolan-filmekkel kapcsolatban két visszatérő kérdés biztosan előkerül majd. Az egyik a hangkeverés: vannak, akik kifejezetten nehezen viselik a rendező filmjeinek hangerőre és zenei nyomásra építő megszólalását, mások ezt a hatásmechanizmus szerves részének tekintik. A másik a történeti világosság: sok néző épp azt becsüli benne, hogy képes klasszikus vagy nagyszabású alaphelyzeteket modern filmes szerkezettel újrarendezni, míg mások szerint néha a koncepció erősebb, mint az érzelmi kötődés. Az Odüsszeia valószínűleg mindkét vitát újraindítja majd.
Sztárok sztárok hegyén-hátán
A szereposztás szintén beszédes. Matt Damon, Tom Holland, Anne Hathaway, Robert Pattinson, Lupita Nyong’o, Zendaya és Charlize Theron együtt olyan névsort adnak, amely egyszerre hordoz stúdiófilmes biztonságot és karakteres jelenlétet. Ez egyfelől azt jelzi, hogy a film a legszélesebb közönségre lő, másfelől azt is, hogy Nolan továbbra sem mond le arról a módszeréről, hogy nagy ismertségű színészekből építsen fegyelmezett, funkcionális együttest.
A fehérvári mozis közönség szempontjából az Odüsszeia tipikusan az a film, amelyet nem érdemes fél szemmel, „majd otthon bepótolom” hozzáállással kezelni. Nem azért, mert eleve remekmű lenne — erről még korai beszélni —, hanem mert a bejelentett forma szerint kifejezetten mozira tervezték. Aki szereti, amikor egy kalandfilm nem csak pörög, hanem szerkezetileg is dolgoztatja a nézőt, annak ez könnyen az egyik legjobban várt cím lehet. Aki viszont az intimebb, visszafogottabb irodalmi adaptációkat keresi, lehet, hogy óvatosabban várja.
Kinek szól? Elsősorban műfajrajongók, vizuális élményre vágyók és azok járhatnak vele a legjobban, akik szeretik, ha egy ismert történetet nem muzeális tárgyként, hanem mai filmes gondolkodással vesznek elő. Azoknak kevésbé ígérkezik ideális választásnak, akik a látványos megközelítéseknél eleve bizalmatlanok, vagy Homéroszt inkább szikárabb, irodalmibb hangolásban szeretik.
Miért most érdemes figyelni rá? Mert ritka, hogy egy klasszikus eposz feldolgozása ennyire egyértelműen eseményfilmként pozicionálja magát. Már a most ismert adatokból látszik, hogy nem egy csendes, tisztelettudó adaptáció készül, hanem egy nagy gesztus. És ezek a nagy gesztusok vagy nagyon bejönnek, vagy nagyon nem — közönyösen ritkán mennek el az ember mellett.
