Miért vonzódunk a sötét titkokhoz?

Amikor egy ember élete papírforma szerint felér a tökéletességgel – stabil anyagi háttér, szerető házastárs, egészséges gyermek –, a társadalom elvárja a maradéktalan boldogságot. Mégis, egyre több kulturális alkotás tapint rá arra a csendes, elszigetelt kétségbeesésre, amely akkor jelentkezik, amikor a húszas évek lángolását felváltja a negyvenes évek kiszámíthatósága, és felmerül a kérdés: valóban csak ennyi lenne az élet?

Erről a kulturális és pszichológiai jelenségről beszélgettek a Bookmarked by Reese's Book Club 2026. május 26-i adásában, ahol Alexandra Andrews bestsellerszerző mesélt legújabb, The Fine Art of Lying (A hazugság finom művészete) című regényének hátteréről. A kötet – amely Reese Witherspoon könyvklubjának kiemelt májusi olvasmánya lett – azonban jóval több egy fordulatos nyári thrillernél. Bepillantást enged az elit köreibe, miközben kíméletlen őszinteséggel vizsgálja a női vágyak, a szülői szerepkört övező bűntudat és a művészet felszabadító erejének metszéspontjait.

A csoda elvesztése és a rutingépezet

A modern ember életében az egyik legnehezebben megfogalmazható veszteség a gyermekkori őszinte rácsodálkozás, a „csoda” (wonder) eltűnése. Andrews saját bevallása szerint az anyasággal érkező elsöprő felelősség és a végtelennek tűnő napi logisztika hajlamos felőrölni ezt a fajta varázslatot. Amikor egy szülő agya folyamatosan a gyakorlati feladatokon pörög, a világgal való mélyebb, zsigeri kapcsolat könnyen megszakadhat.

A szerző ezt az állapotot úgy írja le, mintha az ember hirtelen buborékfóliába csomagolva élné az életét. A könyvek, a zene, a művészet már nem hatnak olyan elemi erővel, mint korábban. Ez az élmény inspirálta a regény főhősének, Claire-nek a karakterét. Claire egy friss édesanya, aki látszólag a New York-i Upper East Side tökéletes életét éli, belül azonban úgy érzi, elvesztette önmagát.

A történet csírája még a koronavírus-járvány legsötétebb, legizoláltabb napjaiban fogant meg. Andrews pont azon a napon adott életet kisebbik gyermekének, amikor New York városa hivatalosan is lezárt a pandémia miatt. Egy újszülöttel és egy háromévessel a bezártságban az izoláció élménye hatványozottan jelentkezett. Ebben a mentálisan kimerítő, ködös állapotban született meg a kérdés: mi történik, ha valaki ebben az elveszett, kiüresedett tudatállapotban hoz egy olyan döntést, amely végérvényesen megváltoztatja az élete folyását?

Női vágyak a fikcióban: bűntudat és tabuk

A műsorban elhangzott egy rendkívül fontos irodalmi és társadalmi megállapítás: a női vágyak ábrázolása a fikcióban hagyományosan alulírt, vagy ha meg is jelenik, szinte mindig a bűntudattal és a bonyolultsággal fonódik össze. Míg a férfi karakterek vágyait – legyen szó szexualitásról vagy ambícióról – az irodalom sokszor a természet rendjének, a társadalmi normákkal megegyező biológiai adottságnak tekinti, addig a nők esetében ez gyakran tabu.

A beszélgetés során előkerült Esther Perel pszichoterapeuta elmélete is, miszerint a szexuális vágyaink sokszor a saját élettapasztalataink újraélését vagy egyfajta alternatív megélését szolgálják. Andrews regényében a jelentéskeresés, a rácsodálkozás iránti vágy és a szexuális ébredés egyetlen nagy, kaotikus, „rendetlen gombócban” fonódik össze. A művészet nyelve és a szexualitás nyelve meglepően hasonló: mindkettő a transzcendens élményről, az elragadtatásról (rapture) szól.

Amikor a főhős, Claire találkozik egy Gabriel nevű műkereskedővel, a benne régóta szunnyadó szikra újra lángra kap. Ahogy visszatalál a régi önmagához, az szorosan összefügg azzal is, hogy ismét képes lesz befogadni a művészetet – egy Edward Hopper-kiállítás a Whitney Múzeumban hozza el számára a katartikus ráébredést, hogy a „csoda” visszatért az életébe.

A gazdagok bukása mint korunk kedvenc trópusa

Ha az elmúlt évek televíziós és irodalmi trendjeit vizsgáljuk, kirajzolódik egy nagyon erős minta: a közönség valósággal szomjazik az olyan történetekre, ahol rendkívül gazdag emberek hoznak katasztrofálisan rossz döntéseket. Bár a Gossip Girl generációja felnőtt, az Upper East Side-i elit zárt, intrikákkal teli világa iránti vonzalom megmaradt.

Miért imádjuk ezeket a történeteket? A magyarázat a tét nagyságában rejlik. Ebben a rendkívül vagyonos közegben minden felfokozott. Az ambíciók, a vágyak és a mindennapi cselekvések is extrém méreteket öltenek. Míg egy átlagember leugrik a sarki étterembe vacsorázni, ők magángépre szállnak – fogalmazott a szerző. Ugyanakkor a magasság miatt a zuhanás is hatalmas: ezeknek az embereknek sokkal több vesztenivalójuk van. Ez a felfokozott atmoszféra tökéletes táptalaja a drámának és a feszültségnek.

Érdekesség, hogy sok tartalomgyártó és televíziós vezető azért zöldkártyázza ezeket az alkotásokat manapság, mert a saját életük kiüresedését látják viszont a képernyőn. Olyan emberek dilemmáit, akik mindent elértek, amit a társadalom a siker mércéjeként eléjük állított, de a csúcson körülnézve csak az űr fogadja őket.

Az Upper East Side zárt világa belülről nézve

Könnyű lenne egy ilyen regényt tiszta társadalomkritikaként, sőt karikatúraként megírni. Andrews azonban szándékosan kerülte a leegyszerűsítő sztereotípiákat, és ennek személyes oka van: ő maga is az Upper East Side-on nőtt fel. Jól ismeri a közeget, a mai napig élnek ott családtagjai és barátai.

Első, hatalmas sikert arató könyve, a Kicsoda Maud Dixon? (magyarul is olvasható) egy számára teljesen idegen világban játszódott. Ahhoz képest most egyfajta hazatérésként élte meg, hogy a saját, jól ismert közegét használhatta díszletként. Természetesen a regény egy nagyon szűk, privilegizált rétegre fókuszál, de az írónő számára fontos volt, hogy a karakterek – még a leggonoszabb anyósfigurák is – hús-vér emberek maradjanak, ne pedig puszta karikatúrák.

Műkincspiac: a törvényen kívüli játszótér

A művészetről írni az irodalomban legendásan nehéz feladat. A vizuális alkotások érzelmi hatását szavakba önteni hatalmas kihívás. Andrews főhőse éppen azt a felismerést teszi magáévá, hogy a tudományos, művészettörténeti magyarázatok és elméletek végső soron irrelevánsak; az egyetlen dolog, ami számít, az az érzés, ami akkor keríti hatalmába az embert, amikor egy festmény előtt áll.

A regény azonban nemcsak a művészet esztétikájával, hanem a piacának kőkemény és gyakran sötét valóságával is foglalkozik. Egy gyakori, baráti vacsorákon feltett provokatív kérdésre – „Ha holnap el kellene követned egy bűntényt, mi lenne az?” – a legtöbb ember valamilyen műkincsrablást vagy művészeti csalást mondana. És nem véletlenül.

Az írónő a kutatómunkája során hivatalos szenátusi jelentéseket is áttanulmányozott a műkincspiacon zajló visszaélésekről. Amit talált, az egy megdöbbentően szabályozatlan, átláthatatlan világ, ahol a hatalmas vagyonok gazdát cserélnek, gyakran teljes adóelkerülés és pénzmosás kíséretében. Ez a szürkezóna tökéletes hátteret biztosít egy irodalmi thriller számára, ahol a bűnözők, a kétes hírű műkereskedők és a megszállott gyűjtők útjai keresztezik egymást.

Az oknyomozó újságíró, aki félt hazudni

Alexandra Andrews útja a bestsellerekig korántsem volt egyenes. Bár tizenöt éven át szeretett volna író lenni, a sokakat – különösen a nőket – megbénító perfekcionizmus, az önbizalomhiány és a puszta halogatás sokáig útját állta. Újságíróként kezdte a karrierjét, azon belül is az oknyomozó riportok világában mozgott, de hamar rájött, hogy a személyisége alapvetően alkalmatlan erre a pályára.

Az oknyomozói munka agresszivitást, folyamatos konfrontációt és az emberekkel való kényelmetlen konfliktusok felvállalását igényli. „Rájöttem, hogy én egy olyan világban akarok élni, ahol felteszem ezeket a nehéz kérdéseket, de minden a saját fejemben történik, teljesen konfrontációmentesen” – vallotta be.

Az újságírói múlt egy ideig még így is hátráltatta a fikciós írásban. Amikor a regény korai vázlatait írta, a cselekmény középpontjába egy létező, valós művész, Agnes Martin egyik festményét tette. A történet logisztikailag akadozott (a képek túl nagyok voltak ahhoz, hogy a cselekményben leírt módon ellopják őket). Amikor a férje azt javasolta, hogy egyszerűen találjon ki egy fiktív művészt, Andrews újságírói gyomra azonnal görcsbe rándult: „De hát az hazugság lenne!” Kellett egy kis idő, amíg megértette és elfogadta a szépirodalom alapvetését: a fikció maga a hazugság, de egy olyan hazugság, amely egy mélyebb igazságot hivatott bemutatni.

A párizsi ultimátum és a halogatás vége

Miután otthagyta a számára stresszes újságírói pályát (és egy évig a napi híreket sem bírta elolvasni), a reklámszövegírás és a grafikai tervezés felé fordult. Éveken át luxusmárkák, például a Barneys blogját szerkesztette, méregdrága ruhadarabokról írva (amelyeket, mint nevetve megjegyezte, a saját fizetéséből sosem engedhetett volna meg magának).

A fordulópontot a férje, egy már publikált regényíró hozta el. Andrews korábban úgy tekintett a regényírásra, mint amihez valami elérhetetlen, különleges adottság kell. Amikor azonban látta, hogy a férje egy teljesen hétköznapi ember, megértette, hogy a könyvírás valójában nem mágia, hanem munka.

Amikor a család a hét hónapos gyerekükkel két évre Párizsba költözött, Andrews adott magának egy végső ultimátumot: vagy ír egy könyvet ez alatt a két év alatt, vagy végleg elengedi az írói álmokat, hazamegy, talál egy normális munkát, és elkötelezi magát amellett. Ez a mesterségesen generált határidő és a férje biztatása végül átszakította a gátakat, és megszületett az első regény.

Feszültségteremtés a hétköznapokban

Bár Andrews már a második bestseller thrillerénél tart, ironikus módon ő maga egyáltalán nem bírja a sötét, ijesztő történeteket olvasóként vagy nézőként. Számára egy gyerekrablás vagy egy durva erőszakos cselekmény leírása elképzelhetetlen. Éppen ezért a saját történeteit mindig igyekszik szatírába, stílusos társadalomrajzba, egyfajta „camp” esztétikába csomagolni, hogy íróként is biztonságban érezze magát a sötét témák között.

De hogyan lehet izgalmat teremteni anélkül, hogy rögtön a legdurvább eszközökhöz nyúlnánk? A beszélgetésben felmerült Ben Lerner Transcription című regénye, amely mesterien mutatja be a feszültségkeltés pszichológiáját. Lerner könyvében a karakter elindul interjút készíteni az egyetemi professzorával, de eltörik a telefonja, így nem tudja felvenni a beszélgetést. Ez objektíven nézve a lehető legalacsonyabb tét, az olvasó mégis izzadó tenyérrel lapozza a könyvet.

Mindannyian a saját mikrovilágunkban élünk, ahol a hétköznapi, kis tétek (például lekésni a metrót) a saját életünk kontextusában gigantikusnak tűnnek. Az író feladata, hogy megmutassa a karakter belső rettegését, azt, hogy neki mit jelent a veszteség. Bár Andrews bevallja, hogy hajlamos aggódni azon, hogy a könyveiben nem elég magas a tét, ezért aztán időről időre kénytelen beleírni egy hullát a cselekménybe – hiszen annál magasabb tét a valóságban sem létezik.

Visszatalálni a művészethez egy lezárt világban

A regényíró talán legszebb felismerése, ami a könyv filozófiai magját is adja, mégis az volt, amikor 2021 elején, a még mindig kongó és lezárt New Yorkban elment a Metropolitan Múzeum Alice Neel kiállítására. Az utcák üresek voltak, a múzeum előtt azonban fél órát kellett sorban állni a bejutásért.

Az emberek, akiket a pandémia megfosztott a közösségi élettől és a valóság varázsától, ösztönösen a művészethez menekültek. Ekkor jött rá, hogy a művészet – akárcsak a jó irodalom – nem pusztán esztétikai luxus, hanem egy alapvető emberi szükséglet, amely segít visszaszerezni az elvesztett „csodát”, amikor a mindennapok logisztikája és a papírforma szerint tökéletes élet már nem bizonyul elegendőnek.

(Kép: 1933, Alice Neel, Synthesis of New York - The Great Depression -- Metropolitan Museum of Art (New York) (special exhibition))