A férfi, aki ellopta Einstein agyát

Kevés emberi szervre nehezedett akkora szimbolikus teher, mint Albert Einstein agyára. Nem azért, mert önmagában különösen látványos vagy szokatlan lett volna: a boncolás után körülbelül 1230 grammot nyomott, ami nem számított rendkívülinek. A különösség inkább abban rejlett, hogy a 20. század egyik legismertebb elméjének fizikai maradványától sokan azt várták, egyszer majd megmutatja, mi volt a zsenialitásának oka.

Ez a várakozás egyszerre érthető és problematikus. Érthető, mert Einstein neve összeforrt a képzelet határait tágító gondolkodással: azzal a képességgel, hogy valaki nemcsak számolni tud a világról, hanem másképp is képes látni azt. Problematikus, mert egyetlen ember agyának darabjaiból nehéz, sokszor lehetetlen általános következtetéseket levonni arról, hogyan születik a kivételes szellemi teljesítmény.

A történet ezért nem pusztán tudománytörténeti érdekesség. Inkább egy különös tükör: megmutatja, milyen erősen vágyunk arra, hogy a megfoghatatlan emberi teljesítménynek legyen kézzelfogható, mérhető, anatómiai magyarázata.

A boncolás, amely átlépett egy határt

Albert Einstein 1955. április 18-án, 76 éves korában halt meg a princetoni kórházban. Halálát megrepedt hasi aortaaneurizma okozta. A boncolást Thomas Stoltz Harvey, a kórház patológusa végezte.

Einstein korábban azt szerette volna, hogy halála után hamvasszák el, hamvait pedig titkos helyen szórják szét. Csupán azért, mert nem akarta, hogy sírja kultuszhellyé váljon. A boncolás során Harvey azonban eltávolította az agyát, előzetes, dokumentált engedély nélkül.

A rendelkezésre álló hivatalos múzeumi iratanyag szerint a hozzájárulást csak utólag sikerült megszereznie Einstein fiától, Hans Alberttől. A beleegyezés feltétele az volt, hogy a vizsgálatok kizárólag komoly tudományos célt szolgáljanak, eredményeiket pedig rangos szaklapokban közöljék.

Ez a részlet a történet egyik legfontosabb pontja. Nem arról volt szó, hogy egy jól előkészített, előre engedélyezett kutatási program indult el. Harvey előbb cselekedett, és csak utána próbálta rendezni a jogi és etikai helyzetet. A történet tudományos kíváncsisága ezért kezdettől összefonódott egy nehezen megkerülhető kérdéssel: meddig mehet el a kutató, ha úgy érzi, valami megismételhetetlen van a kezében?

Nem volt terv, csak egy nagy remény

Harvey reménye egyszerűnek tűnt: ha Einstein gondolkodása rendkívüli volt, talán az agyának szerkezete is árulkodik erről. Olyasmit keresett, ami a matematikai, térbeli vagy elvont gondolkodás anatómiai nyomaként értelmezhető.

A módszer azonban már jóval kevésbé volt meggyőző. Harvey formalinban konzerválta az agyat, több irányból lefényképezte, majd több mint kétszáz kisebb részre vágta. A legtöbb beszámoló szerint körülbelül 240 blokk készült belőle, ezekből pedig mikroszkopikus metszetek százait állították elő.

A minták egy részét különböző kutatóknak küldte el, más részeit viszont évtizedeken át magánál tartotta. Einstein agyának darabjai Harvey költözéseit követve dobozokban, laboratóriumi tárolókban és üvegekben vándoroltak az Egyesült Államokban.

A történet egyik legemlékezetesebb fordulata 1978-ban következett be. Steven Levy újságíró ekkor kereste fel Thomas Harvey-t a kansasi Wichitában, ahol a patológus egy orvosi laboratóriumban dolgozott. A találkozás során kiderült, hogy Einstein agyának jelentős része több mint húsz év elteltével is Harvey birtokában van.

A maradványokat nem egy gondosan katalogizált intézményi archívumban őrizték. Harvey az irodájában álló, Costa Cider feliratú kartondobozból vett elő két üvegedényt. Az egyikben Einstein kisagyának és agykérgének egyes darabjai, valamint érszövetek voltak; a másikban számozott, áttetsző agyszövetblokkok úsztak a tartósító folyadékban.

A jelenet azért vált a történet jelképévé, mert egyszerre volt abszurd és nyugtalanítóan hétköznapi. A modern fizika egyik legnagyobb alakjának agya nem egy átlátható, intézményesen ellenőrzött kutatási program részeként várta a vizsgálatokat, hanem évtizedeken keresztül egyetlen ember felügyelete alatt, egy kartondobozban. Miközben a tudósok a zsenialitás biológiai magyarázatát keresték benne, az agy megőrzésének és kutatásának története maga is a tudományos rendezetlenség és az etikai bizonytalanság példájává vált.

Mit lehet látni egyetlen agyból?

Einstein agyának vizsgálataiból valóban születtek érdekes eredmények. Ezek azonban óvatos értelmezést kívánnak.

Marian Diamond kutatócsoportja 1985-ben az egyik vizsgált agyterületen eltérő glia–neuron arányt talált Einstein mintáiban. A gliasejtek nem idegsejtek, de fontos szerepük van az idegrendszer működésében. Egy ilyen különbség első látásra izgalmasnak tűnhet, mert azt sugallhatja, hogy Einstein agyában bizonyos sejtes arányok eltértek az átlagostól.

A gond az, hogy ebből nem következik közvetlenül az intelligencia vagy a zsenialitás magyarázata. A sejtsűrűség mérése önmagában nem mondja meg, hogyan jött létre egy gondolat, egy elmélet vagy egy matematikai felismerés. A gliaeredmények módszertanát később kritikák is érték, ami tovább óvatosságra int.

Egy 1999-es vizsgálat szokatlan anatómiai sajátosságokat írt le a fali lebeny környezetében, vagyis azon a területen, amelyet gyakran kapcsolatba hoznak a matematikai és térbeli feldolgozással. Később, amikor Harvey fényképei előkerültek és újra elemezték őket, több különlegesnek tűnő kérgi barázdát és tekervényt is azonosítottak.

Ezek a megfigyelések tudományos szempontból nem érdektelenek. Az emberi agy valóban változatos, és az anatómiai különbségek vizsgálata segíthet megérteni, hogyan szerveződhetnek bizonyos kognitív képességek. De az érdekes eltérés nem ugyanaz, mint az ok-okozati magyarázat.

Egy agy anatómiai sajátosságai lehetnek természetes egyéni variációk. Kapcsolódhatnak életkorhoz, fejlődési sajátosságokhoz, genetikai adottságokhoz vagy akár ahhoz is, hogy valaki évtizedeken át rendkívül intenzív szellemi munkát végzett. A vizsgálatok alapján ezért nem állítható, hogy megtalálták volna Einstein zsenialitásának anatómiai okát.

A zsenialitás nem boncolható ki egyetlen barázdából

A történet egyik tanulsága éppen az, hogy az agy nem úgy működik, mint egy mechanikus térkép, amelyen egyértelműen be lehet karikázni a zsenialitás helyét. Még ha bizonyos területek összefüggésbe is hozhatók matematikai, nyelvi vagy térbeli képességekkel, egy ember szellemi teljesítménye nem redukálható egyetlen agyterületre vagy sejtarányszámra.

Einstein munkássága valószínűleg genetikai adottságok, személyiség, képzettség, kíváncsiság, kitartás és hosszú időn át végzett gondolkodói munka összetett eredménye volt. Ebben az agy természetesen központi szerepet játszott, de nem úgy, mint egy rejtett kód, amelyet elég mikroszkóp alá tenni.

A zsenialitás kérdése azért különösen csábító, mert egyszerre tudományos és kulturális probléma. Szeretnénk tudni, mitől lesz valaki kivételes. Szeretnénk látni a különbséget, megmérni, lefényképezni, archiválni. De a kivételes gondolkodás nemcsak biológiai adottság, hanem élettörténet is: tanulás, kudarc, munka, környezet, kérdések és hosszú időn át formálódó belső világ.

Einstein agyának története ezért nem azt mutatja, hogy a biológia lényegtelen. Éppen ellenkezőleg: azt mutatja, hogy a biológia fontos, de önmagában nem elég. Az emberi gondolkodás megértéséhez sejtekre, kapcsolatokra, fejlődési folyamatokra és környezetre egyszerre kell figyelni.

Harvey különös öröksége

Thomas Harvey élete egyre inkább összekapcsolódott azzal, amit megőrzött. Az agyból nem épített jelentős tudományos karriert, és az utókor inkább Einstein agyának őrzőjeként emlékszik rá, nem pedig olyan kutatóként, aki megfejtette volna a zsenialitás titkát.

1998-ban Harvey a megmaradt nagyobb agyrészeket átadta Elliot Krauss princetoni patológusnak. Harvey 2007-ben halt meg. Hagyatékából később fényképek, térképek, levelezések és 566 mikroszkópos agymetszet került az amerikai National Museum of Health and Medicine gyűjteményébe. További metszetek a philadelphiai Mütter Museumban láthatók.

És ezen a ponton került vissza a történet az intézményes keretek közé. Ami évtizedekig részben magánőrizetben, személyes döntések és költözések nyomában létezett, végül múzeumi és tudománytörténeti gyűjteményekbe került.

Mit változtat ez azon, ahogyan a kivételes emberekről gondolkodunk?

Einstein agyának sorsa azért vált legendás történetté, mert egy nagyon modern vágyat testesít meg. Azt a vágyat, hogy a különlegességnek legyen látható nyoma. Hogy a nagy gondolatok mögött találjunk valamit, amit le lehet mérni, el lehet tenni, össze lehet hasonlítani.

A vizsgálatok azonban inkább kijózanító képet adnak. Találtak különbségeket, de nem találtak egyszerű választ. Voltak izgalmas anatómiai megfigyelések, de nem született bizonyíték arra, hogy ezek önmagukban megmagyaráznák Einstein gondolkodását. A zsenialitás titkát nem sikerült kimetszeni az agyból.

Ez nem kudarc abban az értelemben, hogy semmit sem tanultunk volna. Inkább határjelzés. Azt mutatja, hogy az emberi elme megértése nem állhat meg a boncasztalon, és nem zárható be egy üvegbe. Az agy anyag, szerkezet és működés, de a gondolkodás történet is: kapcsolatok, tapasztalatok, kérdések és egy élet során felépülő figyelem.

Einstein agya tudományos szempontból érdekes maradt. A története azonban talán még érdekesebb. Nem azért, mert megfejtette, honnan jön a zsenialitás, hanem mert megmutatta, milyen nehezen fogadjuk el, ha valamire nincs egyetlen, szépen körülhatárolható magyarázat.

Einstein agyának fotója: https://medicalonline.hu