Magyarország vizes területeinek a 70%-a már károsodott

A felszínről nézve a táj gyakran csak zöld és barna foltok végtelennek tűnő váltakozása. Ha azonban több száz kilométeres magasságból, radarokkal és optikai szenzorokkal vizsgáljuk ugyanezt, egy sokkal sérülékenyebb hálózat rajzolódik ki. Sokáig abban a hitben éltünk, hogy nagyjából ismerjük az európai vizes élőhelyek kiterjedését, ám egy friss térképezési eljárás rámutatott: a hagyományos, durvább felbontású felmérések egyszerűen vakok voltak a legapróbb, mégis létfontosságú vízfoltokra.

A láthatatlan vízhálózat

A Nature folyóiratban megjelent, Kovács Gyula Máté, a Koppenhágai Egyetem kutatójának vezetésével készült tanulmány olyan új perspektívát nyitott, amely alapjaiban változtatja meg a táj helyreállításáról alkotott elképzeléseinket. A kutatócsoport gépi tanulásra és mesterséges intelligenciára bízott egy szinte felfoghatatlan méretű adathalmazt: több mint 470 ezer műholdfelvételt elemeztek éghajlati, talaj- és domborzati adatokkal kiegészítve.

Az eredmény 38 ország természetes és természetközeli nyílt vizes élőhelyeinek első egységes, tízméteres felbontású térképe lett.

A hihetetlenül éles kép egy drámai felismerést hozott magával: a kontinens vizes élőhelyei rendkívül feldarabolódtak. A becslések szerint a területek 27–33 százaléka mindössze 25 hektárnál kisebb, szeparált foltokban maradt fenn, míg 7–11 százalékuk kiterjedése még az egy hektárt sem éri el. Ezek azok a finom hajszálerek, amelyeket az eddigi rendszerek nem is láttak, pedig kulcsszerepük van a mikroklíma szabályozásában és a víz tájban tartásában.

A magyar valóság: túlhasználat és kiaknázatlan esélyek

Bár a történelmi emlékezet még egy vizekben gazdag országként tartja számon Magyarországot, a valóság ma már egészen más képet mutat. A tanulmány adatai alapján az ország az emberi területhasználat által leginkább megviselt európai államok közé tartozik.

A felmérés rávilágít, hogy a vizsgált hazai természetes és természetközeli nyílt vizes élőhelyek 71,3 százalékát, azaz közel 300 ezer hektárnyi területet fojtogat valamilyen mezőgazdasági vagy városi eredetű terhelés.

Ez a szám nem csupán egy statisztikai adat, hanem a mindennapjainkat, a nyári hőségeket és a mezőgazdaságot meghatározó tényező. Amikor a kiszáradó földekről vagy a pusztító aszályokról hallunk, annak hátterében pontosan ez az évszázados tájátalakítás áll. Ugyanakkor a kutatás egy óriási, egyelőre kiaknázatlan lehetőségre is rámutat.

Ha az Európai Unió természet-helyreállítási rendeletének 2030-as, 30 százalékos célkitűzését erre a 300 ezer hektárra vetítjük, Magyarországon mintegy 89 300 (± 49 100) hektárnyi vizes élőhelyet kellene revitalizálni. A 2040-es, 60 százalékos mérföldkőhöz pedig már körülbelül 178 600 hektár helyreállítása lenne szükséges.

A probléma és egyben a lehetőség is abban rejlik, hogy a jelenlegi magyar vállalás a kutatók 2030-as becslésének csupán mintegy 40 százalékát fedi le. Ez azt jelenti, hogy az országban a vizes élőhelyek helyreállítási potenciálja a most kitűzött célok három-ötszöröse lehetne.

Nem csak a természetről, a túlélésről van szó

Miért érdemes ennyi energiát fektetni ezekbe a széttöredezett, gyakran észrevétlen területekbe? A válasz a szemeink előtt zajló klímaváltozásban keresendő.

A mocsarak, lápok és árterek nem csupán a biológiai sokféleség menedékei. Ezek a rendszerek működnek a táj szivacsaiként: a csapadékos időszakokban befogadják és megtartják a vizet, amelyet a száraz hónapokban lassan engednek vissza a környezetbe. Enélkül a pufférzóna nélkül a tartós szárazodás és az elsivatagosodás folyamata drasztikusan felgyorsul. Továbbá a vizes élőhelyek szénmegkötő képessége is jelentős, így a globális felmelegedés lassításában is kulcsszerepet játszanak.

Az új, mesterséges intelligencia által rajzolt térkép megmutatta a problémát, de egyben egy precíz eszközt is adott a megoldáshoz. A technológia most már lehetővé teszi a sebészi pontosságú, helyi szintű tervezést. A kérdés már csupán az: felismerjük-e, hogy a táj kiszáradásának megfékezése nem egy elvont környezetvédelmi cél, hanem a saját hosszú távú élhetőségünk záloga.