A Csütörtöki könyvklub szeptember 3-i podcast adásában Fekete Edina irodalomterapeuta és Orosz Anna (Nina) műfordító több olyan könyvről beszélgettek, amelyek egészen eltérő világokba vezetnek, mégis ugyanazt kérdezik: mi történik velünk, amikor a gondosan felépített kép mögül előbújik az esendő ember?
Egy pofon, amely kettétört egy legendás barátságot
Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa egyszerre voltak barátok, riválisok és a latin-amerikai irodalmi bumm legnagyobb alakjai. Barcelonában ugyanabban a szellemi közegben mozogtak, tisztelték egymás munkáját, majd egy nyilvános eseményen Llosa egyszer csak megütötte Márquezt. A történet máig az irodalomtörténet egyik legnagyobb rejtélye.
Jaime Bayly Zsenik című könyve ennek a kapcsolatnak a szétesését bontja ki, miközben megmutatja azt a világot is, amelyben politika, házasság, szerelem, ego és szakmai féltékenység szinte kibogozhatatlanul fonódott össze. A két író később évtizedekig nem beszélt egymással, miközben a másik műveiről továbbra is tisztelettel nyilatkozott.
Talán éppen ettől izgalmas a történet: kiderül, hogy valaki lehet irodalmi zseni, miközben a saját életében ugyanúgy képes sértődni, féltékenykedni vagy rosszul dönteni, mint bárki más.
Amikor szombat este nevetünk, valaki egész héten szorongott miatta
Curtis Sittenfeld Vicces romantikus című regénye egészen más világba vezet. Egy, a Saturday Night Live-hoz hasonló amerikai tévéműsor kulisszái mögé, ahol a néző szombat este néhány könnyed jelenetet lát, miközben az írók hétfő óta alig alszanak.
A regény főhőse egy harmincas humorista, aki -hetente próbál újra és újra vicces lenni egy olyan közegben, ahol minden ötletet mérnek, összehasonlítanak és azonnal meg is ítélnek*. Ehhez társul a tévés világ sajátos kettős mércéje: az átlagos férfi író könnyedén összejöhet a világhírű színésznővel, fordítva azonban ugyanez szinte elképzelhetetlennek számít.
Innen indul a romantikus történet, de a könyv igazán érdekes része inkább az, ami mögötte van: hogyan lehet kreatívnak maradni akkor, amikor a kreativitás már heti határidős gyártási feladattá válik?
Egy anya elindul a postára – és soha nem ér haza
Sissel-Jo Gazan Egyetlen cseppben című regénye már az első mozdulatával egészen másfajta feszültséget teremt. Egy dán kisvárosban egy anya összeveszik a családjával, elindul a postára, majd eltűnik. Nem egy napra. Nem egy hétre. Évtizedekre.
A történet középpontjában az örökbefogadott Mia áll, aki úgy nő fel, hogy nem tudja, az anyja meghalt, megszökött vagy egyszerűen elhagyta őket. A bizonytalanság lassan beépül a család működésébe, miközben a modern DNS-vizsgálatok évekkel később újra megnyitják az ügyet.
Gazan biológusi háttere itt különösen izgalmas réteget ad a krimihez, de a nyomozás mögött végig ott húzódik egy sokkal személyesebb kérdés: hogyan lehet lezárni valamit, ha soha nem tudtuk meg, mi történt valójában?
És ahogy egyre több titok kerül felszínre, a rendezett skandináv felszín mögött korrupció, illegális örökbefogadás és családi hazugságok egész hálózata rajzolódik ki.
És aztán megérkezünk Magyarországra
Havas Juli Második csillag balra című regényében már nem Nobel-díjasok vagy rejtélyes eltűnések között járunk, hanem nagyon is ismerős hétköznapi helyzetekben.
Van egy középkorú orvosnő, aki online ismerkedik egy férfival, aki hónapokig hajlandó levelezni, találkozni viszont nem. Van egy rasztahajú állatorvos és egy Lebowski nevű macska, és van egy család, amelynek gyermeke túlél egy súlyos betegséget – majd kiderül, hogy a gyógyulás után sem lehet egyszerűen visszakapcsolni a korábbi életet.
Ez utóbbi talán a könyv egyik legerősebb gondolata. Kívülről azt várnánk, hogy egy gyermek felépülése után végre mindenki boldog lesz. A szülők azonban addig hónapokon vagy éveken át túlélő üzemmódban működtek, és amikor megszűnik a közvetlen veszély, előkerül mindaz, amit addig félretettek: a szorongás, a párkapcsolati feszültség, az elveszett karrier és a kérdés, hogyan kellene innen tovább élni.
A regény függőségről, online társkeresésről és a segítségnyújtás határairól is beszél, de mindig ugyanoda tér vissza: az emberi kapcsolatokat ritkán lehet egyszerűen jókra és rosszakra osztani.
Talán ezért szeretjük annyira a hibás szereplőket
Az irodalomterápiában éppen ezek a karakterek működnek a legerősebben. Nem a tökéletesek, hanem azok, akik elrontanak dolgokat, félnek, visszakoznak, rossz emberbe szeretnek bele, nem tudják elengedni a múltat, vagy csak nagyon lassan értik meg saját magukat.
Mert amikor egy Nobel-díjas író képes egy pofonnal lezárni egy barátságot, egy sikeres tévés forgatókönyvíró retteg attól, hogy nem elég jó, vagy egy család a gyógyulás után sem tud visszatalálni a normális élethez, akkor hirtelen kevésbé érezzük különösnek a saját botlásainkat.
Talán ezért működnek ezek a könyvek ennyire jól. Nem azt mutatják meg, hogyan kell tökéletesen élni. Hanem azt, hogy milyen sokféleképpen lehet tökéletlenül is továbbmenni.
