A magyar színházi élet elmúlt másfél évtizedét nehéz leválasztani a politikáról. Intézmények alakultak át, támogatási rendszerek változtak meg, új kulturális központok és érdekszférák épültek, miközben a független terület egyre kiszámíthatatlanabb környezetben próbált működni.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapító-vezetője a Forbes Deal 2036 podcastban érdekes nézőpontból közelítette meg mindezt. A beszélgetés a Fortál olvasóinak azért is különösen érdekes lehet, mert Viktória székesfehérvári származású, így pályája egy helyi kötődésű kulturális szakember szemszögéből is megmutatja, hogyan alakult át az elmúlt másfél évtizedben a magyar színházi világ.
Szerinte a kultúrharc nem feltétlenül nagyszabású ideológiai tervekkel kezdődött. Sokkal személyesebb történetek, szakmai sérelmek, mellőzöttségek és ambíciók találkoztak a politikával – és ebből idővel két egymással szemben álló kulturális világ épült fel.
Személyes konfliktusból rendszer
A folyamat nagyjából három ötéves szakaszra bontható
Az első időszak elsősorban a pozíciók elfoglalásáról és az erőviszonyok átrendezéséről szólt. Ezt követte egy tudatosabb intézményépítés: új érdekképviseletek, oktatási bázisok és párhuzamos kulturális struktúrák jöttek létre. A harmadik szakaszban pedig már nem egyszerűen új intézmények épültek, hanem egyre erősebben megjelent a korábbi struktúrák visszaszorítása is.
Az eredmény egy olyan színházi közeg lett, ahol a szakmai különbségeket egyre nehezebb elválasztani a politikai besorolástól. Pedig a különböző esztétikai irányok, viták és akár kemény kritikák önmagukban nem problémák. Éppen ezekből születhetne pezsgő kulturális élet. A gond akkor kezdődik, amikor a szakmai vita helyét a táborlogika veszi át.
A Jurányi válasza: alkalmazkodni, de nem eltűnni
Ebben a környezetben működik 2012 óta a Jurányi Inkubátorház, amely próbateret, játszóhelyet és szervezeti hátteret biztosít számos független alkotónak. Rozgonyi-Kulcsár egyfajta „Noé bárkájaként” beszél róla: olyan bázisként, amely akkor is próbálta életben tartani a független színházi szférát, amikor a működési környezet egyre nehezebbé vált.
Ez azonban folyamatos pénzügyi bizonytalansággal jár. A Jurányinak vállalati támogatásokért, pályázati forrásokért és adományokért is küzdenie kell, miközben más kulturális szereplők lényegesen nagyobb állami támogatáshoz jutnak. A vezető szerint az elmúlt évek egyik legsúlyosabb problémája éppen az volt, hogy a szakmai finanszírozás és a politikai szempontok egyre nehezebben váltak el egymástól.
Egy NKA-pályázat kapcsán például arról beszélt, hogy bár a konstrukció kifejezetten befogadó színházakra készült, a Jurányi végül nem kapott támogatást. Informális visszajelzések szerint ebben szerepet játszhatott az is, hogy az általuk befogadott társulatok között olyanok is voltak, amelyeket a döntéshozók nem kívánatosnak tartottak. Ez fontos különbség: hivatalos „tiltólista” létezését a forrás nem dokumentummal igazolja, hanem a Jurányi vezetőjének tapasztalataként és informális értesüléseként jeleníti meg.
Mi történjen egy politikai fordulat után?
Talán a beszélgetés egyik legérdekesebb része az volt, amikor szóba került: mi történjen azokkal az intézményekkel és vezetőkkel, amelyek az elmúlt években kiemelt politikai támogatást kaptak? Rozgonyi-Kulcsár Viktória válasza nem a fordított előjelű tisztogatás. Szerinte ugyanazokat a feltételeket kellene mindenkire alkalmazni.
Ezt egy szándékosan erős hasonlattal fogalmazta meg: „Kicsit inkább vagyok az életfogytig tartó börtönbüntetés híve, mint a halálbüntetésé, hogy akkor az legyen a sokszínűség, hogy mindenki továbbra is dolgozik, csak azonos feltételekkel.”
A mögöttes gondolat egyszerű. Ha egy korábban kiemelten finanszírozott intézmény jóval kisebb támogatás mellett is képes közönséget találni, működni és művészeti értéket teremteni, akkor bizonyítja a létjogosultságát. Ha kizárólag a kivételezett finanszírozás tartotta életben, az azonos játékszabályok között gyorsan kiderül.
Vagyis a szakmai újrarendeződésnek nem személyes bosszúra, hanem átlátható feltételekre kellene épülnie.
A „megvan a miniszter telefonszáma” nem lehet kulturális stratégia
Ehhez azonban nemcsak a politikának, hanem magának a szakmának is változnia kellene. Rozgonyi-Kulcsár szerint az elmúlt években veszélyes reflexszé vált az egyéni kijárás: ki ismer kit, ki tud telefonálni, kivel lehet külön megállapodni. Ezt nevezi „szelfipolitikának”.
Ha egy esetleges politikai változás után minden szereplő ismét azt kezdi keresni, melyik új döntéshozó telefonszáma van meg neki, akkor valójában semmi sem változott – csak mások kerültek a kontaktlistára.
A megoldást ezért az intézményes érdekképviselet megerősítésében látja. Szakmai szervezeteknek kellene tárgyalniuk a finanszírozásról, a törvényekről és a működési feltételekről, nem egyéni háttéralkuknak eldönteniük, ki milyen lehetőséghez jut.
Mennyi dolga van az államnak a kultúrával?
A vita mélyén végül ez a kérdés húzódik. Az állam támogassa a kultúrát, de ne szóljon bele? Hozzon létre kiemelt nemzeti intézményeket? Inkább adókedvezményekkel ösztönözze a magánmecenatúrát? Vagy közvetlenül döntsön arról is, milyen kulturális teljesítményt tart értékesnek?
A beszélgetés négy lehetséges modellt különít el: az állam lehet facilitátor, amely elsősorban a magántámogatásokat ösztönzi; pártfogó, amely pénzt ad, de művészeti kérdésekben távol marad; építész, amely nagy intézményeket és kulturális infrastruktúrát hoz létre; vagy mikromenedzser, amely a pénzelosztástól a tartalmi irányokig erős kontrollt gyakorol.
A magyar rendszer az elmúlt időszakban Rozgonyi-Kulcsár értelmezése szerint az utóbbi kettő felé mozdult. A jövő egyik nagy feladata ezért az lehet, hogy világosabb legyen: meddig tart az állami felelősség, és hol kezdődik a művészet autonómiája.
Közben a nézőt sem ártana észrevenni
A nagy kultúrpolitikai vitákban könnyen elveszik az, akiért elvileg az egész rendszer működik: a közönség. Az infláció és a növekvő jegyárak már most megváltoztatják a színházlátogatási szokásokat. Ha egy előadás ára egyre több család számára luxussá válik, akkor a kulturális intézmények társadalmi szerepe is szűkül.
A Jurányi ezért tudatosan próbálja megfizethető szinten tartani a jegyeket, miközben különösen fontosnak tartja a fiatal generáció bevonását is. Nem elég ugyanazt a közönséget újra és újra megszólítani: olyan tereket és produkciókat is kell teremteni, ahol a kamaszok saját témáikkal találkozhatnak.
Mert hosszú távon a kulturális intézményrendszer életképességét nemcsak az dönti el, mennyi pénzt kap és melyik politikai oldal támogatja. Hanem az is, hogy van-e még, aki kíváncsi rá.
A Jurányi sem épülhet egyetlen emberre
Rozgonyi-Kulcsár saját pozíciójáról is hasonlóan gondolkodik. Nem tervezi, hogy 2036-ban is ő irányítja majd a Jurányit. A következő időszak egyik feladatának éppen azt tekinti, hogy olyan stabil szervezetet hagyjon maga után, amely nélküle is működőképes, és amelyet egy fiatalabb vezető már saját elképzelései szerint formálhat tovább. Talán ugyanez lehetne a tágabb kulturális rendszer egyik tanulsága is.
Egy jól működő kultúra nem néhány megkerülhetetlen személyre, politikai patrónusra vagy örök intézményvezetőre épül. Olyan szabályokra van szüksége, amelyek akkor is működnek, ha változnak a szereplők.
A magyar kultúrharc elmúlt másfél évtizedének egyik legfontosabb kérdése ezért talán már nem az, ki győzött és ki veszített. Hanem az, hogy lehet-e a következő korszakban olyan rendszert építeni, ahol nem kell győztesnek lenni ahhoz, hogy valaki dolgozhasson.
Címlapfotó: szinhazonline.hu, többi fotó: juranyihaz.hu
