Miért dühít ennyi olvasót David Szalay Test című regénye?

Egy könyv beharangozó videója alatt általában legfeljebb azon vitatkoznak, jó-e a borító. David Szalay Test című regényénél azonban olyan hozzászólások is érkeztek, amelyekben az olvasók egyenesen a könyv árát követelték vissza. Kevés a cselekmény, a főhős passzív, alig látunk bele a gondolataiba – miért kellene ezt szeretni?

Éppen erről beszélgetett Gyuris Kata irodalmár és Borbás András, a regény magyar fordítója a Nem rossz könyvek élő közönségtalálkozóján. A vita egyik legérdekesebb kérdése az volt, hogyan tud ennyire felzaklatni egy történet, amelyben a főhős látszólag szinte semmit sem akar saját maga.

Egy főhős, aki inkább sodródik, mint él

István története önmagában tele lenne olyan fordulatokkal, amelyekből más szerző három regényt írhatna. Pécsi panelvilágban nő fel, egy fiatalkori tragédia után javítóintézetbe kerül, katonaként megjárja Irakot, majd Londonba sodródik, ahol biztonsági emberből egy szupergazdag család világának részévé válik. Csakhogy Szalay nem ott időzik el, ahol várnánk.

A nagy sorsfordító pillanatokat gyakran átugorja, miközben jelentéktelennek tűnő hétköznapi jeleneteket szinte kínos részletességgel mutat meg. Nincs nagy lélektani magyarázat, nincs hosszan kibontott belső monológ. István egyik leggyakoribb válasza egyszerűen annyi: „oké”.

Ez az olvasót szokatlan helyzetbe hozza. Egy hagyományos regény megmondaná, mit érez a szereplő, miért hoz rossz döntést, mit bán meg. A Test többnyire csak megmutatja, mit csinál, nekünk pedig ki kell találnunk, mi történhet mögötte.

Innen jön a frusztráció is.

Miért idegesítő valaki, aki semmit sem akar?

István ritkán kezdeményez. Mások mondják meg, hol dolgozzon, merre menjen, kivel legyen. A nők közelednek hozzá, a történelmi helyzetek sodorják, a szerencse emeli fel, majd ugyanilyen gyorsan ejti vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy üres figura.

A könyv egyik legérdekesebb játéka éppen az, hogy az érzelmeket nem mondatokból, hanem döntésekből kell kiolvasni. Amikor valódi morális helyzetbe kerül, időnként kiderül, hogy a látszólagos közöny mögött mégis működik valamiféle etikai reflex.

Szalay így egy kényelmetlen kérdést tesz fel: vajon valóban annyival tudatosabban irányítjuk az életünket, mint István, vagy csak szeretjük ezt hinni? Talán ezért „fáj az igazság”, ahogy Borbás András fogalmazott a beszélgetésben. **A főhős gyávasága, sodródása, indulata és érzelmi ügyetlensége túl ismerős ahhoz, hogy kényelmes távolságból nézhessük.*-

A trauma, amelyet a könyv soha nem nevez nevén

Már a regény elején történik valami, ami kulcsot adhat István későbbi működéséhez. Kamaszként szexuális kapcsolatba kerül egy nála jóval idősebb nővel. A szerző azonban nem írja oda, hogyan kell értelmeznünk a helyzetet. Nem mondja ki, hogy abúzus, nem magyarázza el a pszichológiai következményeket, és nem ad hozzá erkölcsi kommentárt.

Az olvasó viszont látja az erőviszonyokat.

Ehhez társul a szinte teljesen hiányzó apafigura és az anyához fűződő különös, passzív kapcsolat. *István nem elemzi a saját múltját, a feldolgozatlan sérülések mégis rendre felbukkannak érzelmi fásultságban-, dühkitörésekben és abban, ahogyan hagyja, hogy mások döntsenek helyette.

A regény tehát úgy beszél traumáról, hogy szinte soha nem használja a trauma nyelvét.

Miért ilyen csupasz a szöveg?

Szalay prózája tudatosan minimalista. Rövid párbeszédek, hétköznapi szavak, kevés díszítés, gyors vágások. A könyv ezért megtévesztően könnyen olvasható. Az ember halad vele, az oldalak szellősek, a mondatok egyszerűek, mégis állandó hiányérzete van. Pontosan ez a cél.

Gyuris Kata szerint miközben Szalay gyakran hivatkozik olyan modernista szerzőkre, mint Joyce vagy Virginia Woolf, a Test szinte ellenkező módszerrel dolgozik: ahol Woolf bevezet bennünket a szereplő gondolataiba, Szalay becsukja az ajtót.

Az eredmény közelebb áll Hemingway lecsupaszított realizmusához vagy Camus közönyös világához. A szereplő jelen van, cselekszik, eszik, szeretkezik, dolgozik, utazik – de a szerző nem ad mellé használati útmutatót.

A fordító számára minden „oké” probléma volt

A minimalizmus magyarul különösen nehéz feladat elé állította Borbás Andrást. Az angolban a he said és she said azonnal elárulja, ki beszél. Magyarul viszont az „ő” nem jelzi a nemet, ráadásul legtöbbször még ki sem tesszük a névmást.

Egy olyan regényben, ahol a szereplők gyakran néhány szavas mondatokban kommunikálnak, ez komoly fejtörést okozhat: hogyan legyen világos, ki beszél, anélkül hogy a fordító teleírná magyarázatokkal a tudatosan csupasz szöveget? Borbás szerint a magyar változat leütésszáma végül kevesebb mint egy százalékkal tér el az eredetitől. Ez különösen érdekes egy olyan nyelvpárnál, ahol a magyar fordítás rendszerint hosszabb az angol szövegnél.

Még a cím is sokáig kérdés volt.

A Flesh szó szerint hús, emberi hús, ezért felmerült az Emberhús is. Végül a Test mellett döntöttek: kulturálisan többet hordoz, és van egy ennél prózaibb előnye is – ugyanúgy négy betű, így tökéletesen belefért az eredeti borító tipográfiájába.

Amikor maga az író is enged a fordítónak

A magyar változat néhány apró részletéhez *David Szalay engedélyére is szükség volt-. Egy jelenetben például István ellátásra megy, majd hazasétál. Az angol hospital magyarul kórházként sokkal komolyabb intézményt sugall, ezért a fordításban rendelőintézet lett belőle. Az eredeti történetben mindez pünkösdhétfőn történt volna, ám Borbás jelezte, hogy a leírt nyüzsgés egy magyar munkaszüneti napon hiteltelenül hatna. Szalay elfogadta az érvet, és hétköznapra tette át a jelenetet.

Hasonló apróság volt a „hagymakupola”: ami Bajorországban teljesen hétköznapi látvány, egy magyar olvasónak könnyen orosz ortodox templomot idéz. Ebből végül egyszerűen templomtorony lett.

Ezek apró változtatások, mégis jól mutatják, milyen furcsa dolog a fordítás: nemcsak szavakat kell átvinni egyik nyelvből a másikba, hanem azt is, mit lát maga előtt az olvasó, amikor elolvassa őket. Kelet-európai Londonban: láthatatlan, amíg meg nem szólal

A Test másik erős rétege István kelet-közép-európai identitása.

Londonban első pillantásra fehér európai férfi, vagyis látszólag könnyen beolvad. A különbség akkor válik láthatóvá, amikor megszólal. Az akcentus azonnal jelzi, honnan érkezett és hol helyezkedik el a társadalmi ranglétrán. Szalay ezen keresztül azt a különös kelet-európai bevándorlói élményt mutatja meg, amely nem feltétlenül bőrszínben vagy vallásban látható, mégis nagyon pontos társadalmi határokat hoz létre.

István közben a londoni felső tízezer világába is bekerül. Luxusingatlanok, pénz, sofőri munka, gazdag szerető – majd egyetlen fordulattal mindez eltűnik. A társadalmi felemelkedése éppen olyan passzívan történik, mint a bukása.

Talán éppen ezért szeretjük – vagy utáljuk

A Test nem segít sokat az olvasónak.

*Nem mondja meg, kit kell szeretni-, kit kell elítélni, mi volt a trauma következménye, milyen társadalmi rendszer hibás, és azt sem, hogyan kellene Istvánnak helyesen élnie. Ezért lehet egyszerre két nap alatt elolvasni és még napokig bosszankodni rajta.

A könyv egyik legnagyobb provokációja talán éppen az, hogy nem kínál fel megnyugtató magyarázatot arra, miért lesz egy élet olyan, amilyen. Mennyi benne a döntés, mennyi a származás, a történelem, a trauma, a társadalmi helyzet és egyszerűen a vakszerencse?

A közönségtalálkozó végén felmerült a kérdés: ha egy regény ennyire pontosan megmutatja a sodródást és a tehetetlenséget, nem kellene valamilyen kiutat is mutatnia?

Borbás András válasza tulajdonképpen az egész könyvre érvényes: az irodalom nem etikatankönyv. Szalay nem akarja megmondani, hogyan kellene élnünk. Csak elénk tesz egy embert, aki többnyire hagyja, hogy történjen vele az élet.

-A kellemetlen részt pedig ránk bízza: eldönteni, mennyire ismerünk rá benne saját magunkra.*

Borítókép: libri.hu