A közel hétszázötven oldalas, A rég című önéletrajz gerincét Bartis életének első tizenhat éve adja, amelyet Marosvásárhelyen, a romániai diktatúra légkörében töltött, ám a könyv jóval túlterjeszkedik a gyerekkor határain. Budapest, az érett férfikor és az elmúlt bő évtizedben otthonná váló indonéziai Yogyakarta ugyanúgy beleíródik, mert a gyerekkori történeteket már az az ember nézi vissza, aki évtizedek tapasztalatát hordozza magával.
A Nem rossz könyvek podcast - Horváth Bence és Ott Anna csatornája- november 5-i beszélgetésében Bartis arról mesélt, hogy kezdetben úgy ült le írni, mintha a kézirat soha nem jelenhetne meg. Ez nem valamiféle játék volt, hanem az őszinteség feltétele. Amíg az ember fejében ott ül a család, az olvasó, a kritikus és mindenki, aki majd számon kérhet rajta egy mondatot, addig óhatatlanul elkezdi cenzúrázni önmagát.
Nem megírni, hanem leírni
Bartis három szabályt állított maga elé, amelyek közül az első talán a legnehezebb egy gyakorlott regényíró számára: az életet nem megírni, hanem leírni kell.
A különbség elsőre jelentéktelennek tűnik, pedig éppen arról szól, hogy az írónak vissza kell fognia mindazt, amit évtizedek alatt megtanult. Nem szabad egy hiányzó láncszemet elegáns dramaturgiai fordulattal kipótolni, nem lehet a valóságot azért kisimítani, hogy szebben működjön a történet, és nem lehet az emléket irodalmilag tökéletesebbé tenni annál, amilyen valójában volt.
A második szabály ebből következett: el kell fogadni a töredékességet. Az emlékezet nem archívum, amelyből dátumra és órára pontosan előhívható a múlt, hanem megmaradt képek, mondatok, érzetek és hiányok rendszere. A harmadik szabály pedig ennél is szigorúbb volt: tévedni lehet, hazudni nem.
Ez az egyetlen mondat szinte az egész könyv erkölcsi programját magában hordozza. Az emlékezet hibázhat, de a szerző nem alakíthatja tudatosan a múltat saját felmentésére vagy valaki más elítélésére.
Kell valaki, aki megmondja, mikor vetettük el a sulykot
Az önéletrajz azonban különösen veszélyes terep akkor, amikor családi sérelmek, harag, szeretet és régi veszteségek keverednek egymással, ezért Bartis hét éven át szinte folyamatos párbeszédben dolgozott Kemény Istvánnal, aki egyszerre volt a könyv szerkesztője és több évtizedes barátja.
Kemény nem egyszerűen mondatokat javított. Zöld jelölései sokszor azt jelezték, hogy valahol megváltozott a szöveg erkölcsi hőmérséklete, és a megértés helyére bosszú, indulat vagy aránytévesztés került.
Egy önéletrajznál ugyanis nem mindegy, miért mondunk el valamit. Ugyanaz a tény lehet szükséges része egy ember megértésének, de lehet fegyver is, ha a közlés egyetlen célja a megalázás.
A különbség nem mindig a mondat tartalmában, hanem a mögötte álló szándékban rejlik.
A család titkai nem tűnnek el attól, hogy hallgatunk róluk
Bartis életében két olyan családi történet is volt, amely hosszú időn át úgy hatott rá, hogy közben nem ismerte teljesen.
Édesanyjának volt egy első gyermeke, egy kislány, aki csecsemőkorában meghalt. Bartis csak huszonkét évesen, egy erdélyi látogatás során, szinte véletlenül tudta meg, hogy létezett. A családban évtizedekig elhallgatott veszteség mégis jelen volt, és jóval azelőtt beszivárgott az írásaiba, hogy ő maga pontosan értette volna, honnan ered.
Még nehezebb örökségnek bizonyult édesapja, Bartis Ferenc költő állambiztonsági múltja. A magyarországi III/III-as beszervezésről a fiú már korábban tudott, később azonban előkerültek a román Securitate iratai is.
A dokumentumok hosszú ideig egy fiókban feküdtek, mert idő kellett ahhoz, hogy ne pusztán fiúként, hanem valamiféle távolságból is képes legyen belenézni abba, amit az apjáról állítottak.
És itt kezdődött az önéletrajz egyik legkényesebb kérdése: mennyire mond igazat egy állambiztonsági akta?
Az aktákban szereplő ember nem feltétlenül azonos azzal, aki élt
Bartis bizalmatlan minden olyan történelmi ítélettel szemben, amely kizárólag állambiztonsági dokumentumokra támaszkodik. Nem azért, mert szerinte ezeknek nincs jelentőségük, és nem is azért, mert felmentést keresne az érintetteknek, hanem mert saját tapasztalatából tudja, milyen nagy lehet a távolság egy megtörtént esemény és annak hivatalos leírása között.
Olvasott olyan jelentéseket olyan történetekről, amelyeknél maga is jelen volt. A nevek stimmeltek, az események külső váza is felismerhető maradt, ám az a valóság, amelyet ő átélt, alig hasonlított arra, amit a dokumentum rögzített.
Egy diktatúra aktái ezért egyszerre források és a diktatúra termékei. Rögzítenek valamit a világból, de közben annak a rendszernek a nyelvén beszélnek, amely létrehozta őket.
Ez nem jelenti azt, hogy minden felelősség feloldható, inkább azt, hogy az emberi sorsokat nehéz egyetlen kategóriára, egy dosszié fedőlapjára vagy egy erkölcsi címkére redukálni.
Az emlékezet nem készít tartalomjegyzéket
A könyv nyitójelenetében Bartis apja brutálisan megver egy barátot, ami akár tudatosan megkomponált, sokkoló kezdésnek is tűnhetne. A valóság ennél jóval prózaibb: amikor az író leült a külön erre a célra vásárolt nagy lapok elé, egyszerűen ez az emlék jutott először eszébe.
Nem készített előzetes szerkezeti tervet, és nem rakta dramaturgiai sorrendbe az életét. A történetek többnyire abban a rendben kerültek papírra, ahogyan felbukkantak.
Ez a módszer jól illeszkedik ahhoz a gondolathoz, hogy az önéletrajz sosem lehet teljes. Az ember nem az életét idézi fel, hanem azt, ami életéből megmaradt benne.
Talán *ezért is különösen fontos számára az egyes szám első személy-. Korábbi regényeinek jelentős részét is így írta, még akkor is, amikor a történet egyértelműen fikció volt. Az olvasók azonban gyakran hajlamosak az „én” mögött automatikusan magát Bartist keresni, mintha minden első személyű mondat vallomás lenne.
Most viszont valóban az. És éppen ezért sokkal nagyobb a tétje.
Jáva nem egzotikus háttér, hanem egy másik élet ritmusa
Az önéletrajz jelentős része Indonéziában született, ahol Bartis több mint egy évtizede osztja meg az életét Budapest és Yogyakarta között.
Nem a trópusi táj tartotta ott, hanem az a társadalmi közeg, amelyben másféle emberi ritmust talált. Saját tapasztalata szerint Budapesten már néhány utcányi séta is képes folyamatos feszültséget kelteni benne, míg Yogyakartában természetesebb a közvetlenség, az ismeretlennel való kapcsolat és az a nyugodt jelenlét, amelyre az indonéz nyelvnek külön szava is van: santai.
Érdekes módon ez a távoli világ számára néha közelebb áll a hetvenes évek Marosvásárhelyéhez, mint a mai Budapesthez. Nem tárgyi értelemben, hanem abban, ahogyan az emberek még kapcsolatban vannak egymással, és ahogyan a történetek, mítoszok, hétköznapi események és a közösségi élet egymásba kapaszkodnak. Talán nem véletlen, hogy éppen ott tudott újra igazán írni.
Amikor a szavak után a képek következnek
A hosszú önvizsgálat végén Bartis nem tervezi azonnal folytatni a történetet. Nem lesz második és harmadik kötet, amely újabb tizenhat éveket dolgoz fel, és a következő időszakban regényt vagy esszét sem akar írni.
Negyven év fotográfiai anyagát szeretné végre rendszerezni, így most egy időre félreteszi a szavakat. A képekhez fordul, amelyek ugyan szintén nem objektívek, mégis másképpen őriznek.
Bartis önéletrajzának egyik legérdekesebb felismerése talán éppen az, hogy a múltat nem lehet egyszer s mindenkorra birtokba venni. Megpróbálhatjuk felidézni, dokumentumokból rekonstruálni, történetté formálni, de valami mindig kívül marad a mondatokon.
