Egyik este Pierre Harvey elolvasott egy cikket saját cége vezérigazgatójáról, majd olyasmit tett, amit a szervezeti hierarchia szerint valószínűleg nem kellett volna: közvetlenül írt neki. Másnapra harmincperces beszélgetési lehetőséget kapott. Néhány hónappal később kirúgták. Harvey szerint a két esemény összefüggött – és éppen ebből született meg az a gondolata, amelyet „engedélyfalnak” nevezett el.
A levél nem volt különösebben bonyolult. Harvey leírta, hogy több ponton hasonlóan gondolkodik, mint a vezérigazgató, majd kért tőle egy rövid gondolatot a saját értékesítőcsapatának. A végére azonban odatette a valódi kérését is: ha akad tíz-tizenöt perce, szívesen beszélgetne vele.
A válasz váratlanul gyorsan érkezett. Nem tíz percet, hanem fél órát kapott. A beszélgetésből egy mondat különösen megmaradt benne: viselkedjen úgy, mintha saját életének vezérigazgatója lenne.
A lehetőség és az ára
A történet azonban nem sikersztoriként folytatódott. Harvey elmondása szerint a közvetlen megkeresés feldühítette a felettesét. Néhány hónappal később azzal bocsátották el, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Ő ezt azért tartotta nehezen érthetőnek, mert saját állítása szerint akkor a cég ötödik legeredményesebb értékesítője volt, és kvótájának 125 százalékán állt.
Fontos különbség: az előadás alapján nem bizonyítható, hogy valóban a vezérigazgatónak írt levél okozta a kirúgását. Ez Harvey saját értelmezése.
A történet ettől még érdekes marad, mert a kockázatvállalás kevésbé romantikus oldalát is megmutatja. A merész lépés nemcsak lehetőséget hozhat, hanem veszteséget is.
Harvey számára végül szakmai fordulat következett: egy másik vállalatnál helyezkedett el, ahol elmondása szerint már rendszeresen egyeztet a vezérigazgatóval stratégiai kérdésekről.
A számára azonban nem maga a karrierváltás lett a fő tanulság, hanem az, hogy miért olyan nehéz egyáltalán megtenni az első lépést.
A három fal, amely mögött könnyű éveket tölteni
Harvey három akadályt különít el: kényelmet, megerősítést és felelősségvállalást.
Akényelem mögött szerinte többnyire félelem áll. Mi lesz, ha rosszul döntünk? Mit mondanak mások? Elveszíthetjük-e azt, ami most biztos?
A második fal ennél kevésbé feltűnő: mások jóváhagyására várunk. Elég képzettek vagyunk? Megérdemeljük? Van-e már jogunk megtenni a következő lépést?
Harvey szerint ez azért veszélyes, mert kívülről akár megfontoltságnak is látszhat, miközben valójában évekig egy helyben tarthat.
A harmadik lépés a felelősségvállalás. Nem azt jelenti, hogy minden szabályt figyelmen kívül hagyva kell kockáztatni. Inkább azt, hogy bizonyos döntések következményeit nem lehet másokra hárítani.
Negyven év ugyanott – majd egy költözés
Harvey saját családjából is hozott példát. Apja több mint negyven évig élt ugyanabban a városban. Nem volt boldogtalan, de fia szerint a megszokott környezet kényelme hosszú időre visszatartotta a változtatástól. Amikor végül elköltözött, új kapcsolatok és új lehetőségek jelentek meg az életében.
Harvey ezt így értelmezte: a kényelem néha nem biztonság, hanem késleltetés.
Anyja másféle falba ütközött. Sikeres vállalati karriert épített, üzleteket vezetett, mégis tanítani szeretett volna. Negyvenévesen pályát váltott, újra tanulni kezdett, majd tanár lett.Itt nem a komfort, hanem a környezet véleménye volt az akadály: ki kezd új pályát negyvenévesen?
Harvey számára ebből az következett, hogy mások megerősítésére várni könnyen plafonná válhat.
Amit ritkán teszünk bele a mérlegbe
Az előadás legerősebb gondolata talán nem is a kockázatvállalásról szól, hanem arról, hogyan számolunk. Amikor döntés előtt állunk, ösztönösen a lehetséges veszteséget mérjük fel. Mi történik, ha felmondok? Ha vállalkozást indítok? Ha költözöm? Ha megkeresem azt az embert? Ha nemet mond?
Sokkal ritkábban számoljuk ki ennek az ellenkezőjét: mi történik, ha nem teszek semmit?
Harvey szerint a kockázatnak gyakran van egy konkrét, egyszeri ára. A halogatás költsége viszont észrevétlenül gyűlik: elveszett lehetőségekben, években, kapcsolatokban vagy abban, hogy valaki egy olyan helyzetben marad, amelyről régóta tudja, hogy változtatnia kellene rajta.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden félelmet le kell győzni, vagy minden merész döntés jó döntés. A kockázat nem attól lesz értékes, hogy nagy, hanem attól, hogy tudjuk, miért vállaljuk.
Mit vihetünk ebből haza?
A hétköznapokban Harvey történetének talán nem az a tanulsága, hogy holnaptól írjunk közvetlenül a vezérigazgatónak, rúgjuk fel a szabályokat vagy mondjunk fel hirtelen.
Sokkal használhatóbb három egyszerű kérdés:
Mitől félek valójában? Magától a döntéstől, vagy mások reakciójától?
Kinek az engedélyére várok? Valóban szükségem van rá, vagy csak biztonságosabbnak érzem, ha valaki más mondja ki helyettem, hogy léphetek?
És végül: mi az ára annak, ha még egy évig nem változtatok semmin?
Ez az utolsó kérdés gyakran kimarad a mérlegből. Pedig egy rossz döntésnek valóban lehet ára. De annak is, ha egy régóta esedékes döntést újra és újra holnapra halasztunk.