„New York-i idő szerint 8:54. Új időszámítás a világtörténelemben. Amerikát megtámadták.” Pálfi István ikonikus mondata a mai napig beleég a magyar televíziónézők emlékezetébe. Amikor 2001. szeptember 11-én az utasszállító repülőgépek becsapódtak a World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe, nemcsak egy világváros zuhant a totális pánikba, hanem a hidegháború utáni gondtalan optimizmus korszaka is végérvényesen lezárult.
A cikk alapját a Partizán szeptember 11-ével foglalkozó különkiadása adta, amely személyes emlékeken túl azt vizsgálta, hogyan alakította át a támadás az amerikai külpolitikát, a nyugati jogállamokat és Magyarország mozgásterét.
Egy reggel, amely néhány óra alatt történelmet írt
Az első eltérített gép Bostonból indult Los Angelesbe. A gépeltérítők késekkel és sniccerekkel vették át az irányítást, majd 8:46-kor az American Airlines 11-es járata becsapódott a World Trade Center északi tornyába.
Percekkel később már egyértelmű volt, hogy nem baleset történt.
A második gép a déli tornyot találta el, egy harmadik a Pentagont. A United Airlines 93-as járatán azonban az utasok telefonon értesültek arról, mi történt New Yorkban, és rájöttek, hogy saját gépüket is fegyverként akarják használni. Megtámadták az eltérítőket, a gép pedig végül egy pennsylvaniai mezőre zuhant. A fedélzeten senki nem élte túl, de a feltételezett washingtoni célpontot nem sikerült elérni.
A támadásoknak közel háromezer halálos áldozata volt.
Bush elnök azon a reggelen még egy floridai általános iskolában vett részt felolvasáson. Estére már arról beszélt az amerikaiaknak, hogy nem egyszerű terrortámadás történt: Amerika életmódját és szabadságát érte támadás. Ezzel megszületett a következő húsz év külpolitikáját meghatározó fogalom is: a terror elleni háború.
Hogyan lett egy dúsgazdag szaúdi fiúból Amerika első számú ellensége?
Oszama bin Laden története nélkül szeptember 11. sem érthető. Egy rendkívül gazdag szaúdi építőipari család gyermekeként nőtt fel, ám a kényelmes elitlét helyett a vallási radikalizmus felé fordult. Amikor 1979-ben a Szovjetunió megszállta Afganisztánt, arab önkénteseket szervezett a szovjetek ellen harcoló mudzsahedek támogatására.
A hidegháború logikája különös szövetségeket teremtett. Az afgán ellenállást az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia és Pakisztán is támogatta, mert Moszkva gyengítésének eszközét látták benne.
1988-ban megszületett az al-Kaida.
A fordulat az 1990–91-es öbölháború idején következett be. Az Irak elleni hadművelet miatt amerikai katonák jelentek meg Szaúd-Arábiában, az iszlám két legszentebb városának otthont adó országban. Bin Laden számára ettől kezdve már nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok lett a fő ellenség.
Szeptember 11. után az al-Kaidához kötődő csoportok Balitól Madridon és Londonon át Isztambulig hajtottak végre támadásokat. A Nyugat előtt úgy tűnt, mintha egy láthatatlan, világméretű hálózattal kellene háborút vívnia.
Az al-Kaida valóban előre látta, mi fog történni?
Utólag csábító úgy értelmezni szeptember 11-ét, mintha bin Laden egy zseniális több lépéses stratégiával csalta volna bele Amerikát a közel-keleti háborúkba. Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő ennél jóval óvatosabb. Szerinte az al-Kaida valóban abban reménykedett, hogy az amerikai reakció destabilizálja a térséget és radikalizálja a muszlim világot, de az események későbbi alakulása nagyrészt nem előre kiszámított mesterterv, hanem hibák, véletlenek és politikai döntések sorozata volt.
A dzsihadisták egyik legfontosabb várakozása például nem teljesült: az arab társadalmak nem keltek fel tömegesen saját kormányaik ellen. Amerika viszont valóban belesétált egy másik csapdába.
Afganisztán még válasz volt. Irak már döntés.
Szeptember 12-én a NATO történetében először aktiválta az 5. cikkelyt: az Egyesült Államokat ért támadást a teljes szövetség elleni támadásként értelmezte. Bush ultimátumot adott az Afganisztánt uraló táliboknak, hogy adják ki bin Ladent és az al-Kaida vezetőit. Miután ez nem történt meg, 2001. október 7-én megkezdődött az amerikai–brit katonai beavatkozás.
A tálib rezsim gyorsan összeomlott. Kabult novemberben elfoglalták, Kandahár decemberre elesett. Bin Laden viszont megszökött.
A Tora Bora-i hegyvidék barlangrendszeréből Pakisztánba jutott, az al-Kaida és a tálib mozgalom pedig túlélte az első csapást. Az afganisztáni háború végül húsz évig tartott, majd 2021-ben a nyugati erők kivonulása után a tálibok újra elfoglalták Kabult. Wagner különbséget tesz a „szükségszerűség háborúja” és a „választott háború” között.
Afganisztán az első volt. Irak a második.
A háború, amelyhez szeptember 11. adta a politikai lendületet
A Bush-kormányzat neokonzervatív köreiben már a terrortámadás utáni napon felmerült Irak megtámadása. Szaddám Huszein rendszerét tömegpusztító fegyverek birtoklásával és terrorista kapcsolatokkal vádolták. A későbbi vizsgálatok azonban nem igazolták azokat a készleteket, amelyekkel az inváziót indokolták.
Irak 2003-as megtámadása pedig olyan folyamatokat indított el, amelyek messze túlnőttek Szaddám rendszerének bukásán. Az állami struktúrák szétverése hatalmi vákuumot teremtett, amelyből később szélsőséges szervezetek is profitáltak. A nyugati beavatkozások paradoxona éppen ez lett: miközben a radikális iszlamizmust akarták legyőzni, bizonyos döntéseikkel új terepet teremtettek számára.
Magyarország is belépett a terror elleni háború korszakába
Magyarország 1999 óta NATO-tag volt, így szeptember 11. már egy új külpolitikai helyzetben érte az országot. Orbán Viktor akkori miniszterelnök úgy fogalmazott, a támadás az egész szabad világ ellen irányult, ezért „kicsit velünk is történik”.
A következő években Magyarország katonailag is bekapcsolódott a missziókba. Több mint 18 év alatt 7666 magyar katona szolgált Afganisztánban, közülük heten életüket vesztették, öten megsebesültek.
Irak sokkal vitatottabb ügy volt. A magyar közvélemény eleve erősen ellenezte a katonai részvételt: a forrásban idézett 2001-es felmérésben a megkérdezettek 94 százaléka nem támogatta magyar katonák részvételét a terrorellenes háborúban.
A politikai elit ennek ellenére a nyugati szövetségi rendszerhez való igazodást stratégiai érdeknek tekintette. Évekkel később Lendvai Ildikó ezt a korszakot egyetlen mondattal foglalta össze: „Akkor azért mindnyájan benne voltunk abban, hogy ami Nyugatról jön, az jó.”
A háborúk elmúltak. A biztonsági rendszer velünk maradt
Szeptember 11. talán legmaradandóbb következménye mégsem Afganisztán vagy Irak. Hanem az, ahogyan a mindennapi élet megváltozott.
Az Egyesült Államokban elfogadott Patriot Act jelentősen kibővítette az állam megfigyelési és adatgyűjtési lehetőségeit. Szigorodott a repülésbiztonság, erősödött a határellenőrzés, a terrorelhárítás pedig a nyugati államok egyik legfontosabb biztonságpolitikai területévé vált.
Azoknak, akik ma leveszik a cipőjüket a reptéri ellenőrzésnél, folyadékot töltenek százmilliliteres flakonba vagy természetesnek veszik, hogy kamerák és adatbázisok követik mozgásukat, könnyű elfelejteni: ennek a biztonsági világnak jelentős része 2001. szeptember 11. után épült ki.
Ez lehet a támadások egyik legmélyebb öröksége.
Az al-Kaida nem döntötte meg a Nyugatot, és nem robbantotta ki azt az arab tömegfelkelést, amelyben reménykedett. Az Egyesült Államok azonban húszéves háborúkba kezdett, hatalmas összegeket költött katonai műveletekre, kiterjesztette az állami megfigyelést, és olyan közel-keleti folyamatokat indított el, amelyek következményeivel még ma is együtt élünk.
Szeptember 11. ezért nem egyszerűen egy történelmi nap volt. Sokkal inkább az a reggel, amikor elkezdődött az a biztonságpolitikai korszak, amelyben ma is élünk.
Címlapfotó: index.hu
