A siker nem csupán elismerést és anyagi függetlenséget hoz, hanem gyakran olyan kényszerpályákra állítja az embert, ahol a túlélés egyetlen záloga a visszavonulás és a stratégizált újrakezdés. Náray Tamás divattervező, író és festőművész a Friderikusz Podcast epizódjában meglepő őszinteséggel bontotta ki azt a folyamatot, amely a magyarországi divatvilág csúcsáról végül Spanyolországig vezette őt. A beszélgetés nem egy megszokott karriertörténeti visszatekintés volt, hanem sokkal inkább egy kendőzetlen személyiségfeltárás a hiúságról, a kompromisszumokról, a társadalmi ítélkezésről, a politika hátulütőiről és a múlhatatlan belső szorongásokról. Náray azon kevés alkotók egyike, aki három teljesen eltérő művészeti ágban – a divatiparban, az irodalomban és a képzőművészetben – is képes volt maradandót alkotni, megszólalásai pedig kivétel nélkül óriási nyilvános érdeklődést váltanak ki.
A polgári gyökerektől a párizsi haute couture-ig: Náray Tamás portréja
Ahhoz, hogy valaki képes legyen egy virágzó magyarországi üzletágat feladni a személyes függetlenségért, szilárd polgári értékrendre és megalkuvást nem tűrő szakmai alapokra van szükség. Náray életútja jól mutatja a tudatos, lépcsőzetes építkezést: az 1959-ben Pásztón született, de Debrecent szülővárosának tekintő művész klasszikus értelmiségi családból származik. Édesanyja közgazdász, édesapja kohómérnök volt. A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban tett érettségi után a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett külkereskedelmi szakközgazdászi diplomát. Pályafutását az ARTEX Művészeti Külkereskedelmi Vállalatnál kezdte, ahol elnyerte az év üzletkötője címet is, majd ipari formatervezői képesítést szerzett.
A fordulópontot egy nemzetközi ruhatervezői verseny hozta meg: az itt elért különdíj révén 1987-ben Párizsba került, ahol elsajátította a divattervezés magasiskoláját. Magyarországra visszatérve a hazai rendszer még nem tudott mit kezdeni a képesítésével, így egy apró bizsuüzletből, a Lenin körútról indította el azt az ívet, amely a 90-es évek látványos divatbemutatóin át a 2000-ben megnyitott budapesti luxusszalonig vezetett. Később a televíziós és színházi élvonal művészeti tanácsadója lett – éveken át az RTL tanácsadójaként is dolgozott –, az utóbbi nyolc évben pedig Spanyolországba költözve íróként és festőművészként ért el bestseller-státuszt. Olyan regények köthetők a nevéhez, mint Az utolsó reggel Párizsban, a Zara trilógia*, a Volt egyszer egy varrodám, az Anyám szerint, a Barbara trilógia*, az Apám szerint és a Szerintem, valamint nemzetközileg elismert gasztronómiai albumok. Munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, Dugonics András-díjjal és Fashion Awards életműdíjjal is elismerték. Németül, franciául és angolul felsőfokon, spanyolul középszinten beszél, élettársával pedig 28 éve él kiegyensúlyozott kapcsolatban.
Asztrológiai determináció és a „gyíkember-mítosz” háttere
Friderikusz Sándor felvetette, hogy Náray szereplései rendszerint többszázezres, nemritkán milliós nézettséget generálnak a digitális térben – a legutóbbi beszélgetésüket például 1,6 milliónál is többen látták a YouTube-on. Az alkotó ezt azzal magyarázza, hogy nem mismásol: -elmondja, amit gondol, a közönség pedig azt kezd vele, amit tud*. A beszélgetésben humoros éllel került elő az a bizarr internetes összeesküvés-elmélet is, miszerint Náray valójában egy alakváltó „gyíkember”, aki titokban a világot irányítja. A pletyka egy három évvel ezelőtti interjú fura vágásából indult ki, ahol a szeme szokatlan módon fordult el a kamerában. *„Sajnálattal vettem tudomásul azt, hogy lebuktam” – reagált tréfásan Náray, hozzátéve, hogy a százezres érdeklődésre ez a legkézenfekvőbb válasz, hiszen a gyíkemberek irányítják a Földet.
Mindeközben a művész hobbijaként tekint a csillagászatra és az asztrológiára, amely nem napi iránymutatásként, de elgondolkodtató összefüggésrendszerként jelenik meg az életében. Felidézte, hogy már 15-16 évvel ezelőtt látta a saját horoszkópjában, hogy a Jupiter fényszögei alapján idősebb korára külföldre van determinálva. Akkoriban ennek semmi realitását nem látta, ma mégis Barcelona mellett építi tovább az életét. Spanyolországban sem a kényelmes nyugdíjasok passzív mindennapjait éli: ahelyett, hogy a tengerparton koktélozgatna, intenzíven sportol és párhuzamosan több könyvön, valamint festményen dolgozik.
Politikai nyomás a divatbirodalom felett: miért kellett feladni a budapesti luxusszalont?
A közvélemény sokáig úgy könyvelte el Náray Tamás nyolc évvel ezelőtti Spanyolországba költözését, mint egy sikeres művész önkéntes, gőgös elvonulását. A beszélgetésből azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a döntés mögött kőkemény üzleti és politikai kényszerhelyzet állt. Náray felidézte, hogy amikor a márkája már nemzetközi szinten is tényezővé vált – saját szalon működött Budapesten, ruháik pedig Berlinből, Barcelonából, Dubajból és Palm Springsik találtak gazdára –, a siker felkeltette bizonyos hazai hatalmi körök érdeklődését.
Állítása szerint politikai, közelebbről fideszes körökből érkezett megkeresés, amelynek lényege az volt,hogy a vállalkozásába tőkét emelnének, és belőle építenék fel az első, nemzetközileg is elismert magyar divatcsászárt. Náray számára gyorsan világossá vált a konstrukció veszélye: a tőkeemelés a saját tulajdonrészének minimálisra csökkenését jelentette volna, ami azzal a fenyegetéssel járt, hogy a cégén keresztül hatalmas összegeket áramoltatnának át, miközben egy szép napon a saját nevéhez és életművéhez sem lesz többé joga.
„Nagyon sokáig küzdöttem ez ellen a dolog ellen (...), de kénytelenek voltunk a nyomás tárgyát képező vagyontárgyunktól megválni” – fogalmazott az alkotó. Mivel nem akarta elveszíteni az önállóságát, a budapesti szalon eladása és a hazai divatbirodalom felszámolása mellett döntött. Mint mondta, ebbe szinte belebetegedett, de úgy érzi, tisztességesen küzdött, és a vagyoni javak feladásával tudta csak megőrizni az önbecsülését és az alkotói függetlenségét.
„Ő akar lenni a legcsinosabb halott a temetőben” – a fegyelem és a szorongás lélektana
Bár a nyilvánosság előtt Náray egy magabiztos, olykor arrogánsnak tűnő ember benyomását kelti, a beszélgetésben elismerte,hogy a** belső világa teljesen másként működik**. „Alapvetően egy szorongó típus vagyok” – vallotta be, hozzátéve, hogy az évtizedek során megtanulta ezt elleplezni a külvilág elől. A szorongása a megfelelési kényszerből és a maximalizmusból táplálkozik: mindig mindent a tőle telhető legjobban akar elvégezni. Úgy véli, a tehetséges embernek nem könnyebb, hanem nehezebb az élete, mert tisztában van a vállán lévő felelősséggel, míg a tehetségteleneknek fogalmuk sincs arról, miben kellene megfelelniük.
Arra a kérdésre, hogy mi az az egyetlen tulajdonság, amely az egész életét meghatározta, a fegyelmezettséget nevezte meg. Ez a tulajdonság segítette át a legnehezebb időszakokon, ugyanakkor elismerte, hogy ez egy kétélű fegyver. „Aki általában nagyon fegyelmezett, az nehezen mutatja ki például a szeretetét is, meg a megbecsülését mások iránt” – fogalmazott. Korábban természetesnek vette a 100 százalékos teljesítményt, és rossz vezetőként nem dicsérte a munkatársait. Egy időben egyáltalán nem akart szerethető lenni, mert úgy gondolta, úgyis mindig lesz valaki, aki szereti. Mára azonban belátta, hogy ez hibás hozzáállás volt, és tudatosan törekszik arra, hogy kimutassa a háláját a környezete felé.
Irigység versus lebecsülés: a bécsi szőrmés történet és a Valentino-elv
A siker elkerülhetetlen kísérőjelensége az irigység, de Náray szerint az emberek tévednek, amikor azt gondolják, a teljesítmény erőfeszítés nélkül születik. Mint mondta, az irigyek csupán a lakkozott cipő felsőrészt látják, a talpát nem, amely átment a rögös utakon. Meglátása szerint az irigység a gondolkodástalanság és az önismeret hiányának a szüleménye, ráadásul abszolút nem praktikus, hiszen az irigy ember duplán szenved: egyszer a másik sikerétől, egyszer pedig a saját sorsa miatt. Ugyanakkor leszögezte: az irigységnél nagyságrendekkel jobban bántja a lebecsülés.
Ezt egy régi történettel szemléltette, amikor Bécsben egy szőrmeüzlet tulajdonosa lenézően kezelt őt, mondván, „kelet az kelet”, és nem vár tőle minőségi munkát. Náray erre egy olyan párizsi színvonalú bemutatót rendezett, hogy a megdöbbent tulajdonos kénytelen volt bocsánatot kérni. A művész a maga nyers stílusában zárta le a sztorit: „Mondom, nem, egyáltalán nem haragszom rád, mert seggfejekre nincs értelme haragudni.”
A divattervezés lényegét Valentino gondolatával világította meg: a nők egyszerűen szépek akarnak lenni. A divattervezés nem önmegvalósító képzőművészet, hanem alkalmazott művészet, ahol olyan terméket kell létrehozni, amely felkelti a vágyat a vásárlóban.
Százmilliós üzleti bukás: amikor a haute couture összeütközött a tömegdivattal
Arra a kérdésre, hogy volt-e valaha nagy szakmai tévedése, Náray először féltréfásan kijelentette, hogy ő nem ápol közeli viszonyt a hibákkal, mert egyszerűen „nem szokott tévedni”. Végül mégis beismert egy óriási üzleti bukást, amely százmilliós nagyságrendű kárt okozott a vállalkozásának.
A divatiparban elterjedt közhelyekre hallgatva megpróbált a prémium haute couture vonal mellé egy olcsóbb, úgynevezett prêt-à-porter (második) vonalat kiépíteni. Az elképzelés az volt, hogy ezzel szélesítik a piacot. A valóságban azonban a döntés felháborította és elüldözte a hűséges, vagyonos vevőkört.
„Aki egy haute couture ruhát akar megvásárolni, az azért veszi, mert egy kivételezett, különleges embernek akarja magát érezni (...) Ő nem szeretné, ha ugyanazt a márkát fele árért, kicsit gyengébb anyagból, rosszabbul megvarrva mások is viselnék” – magyarázta. A lépéssel sikeresen lefelezték a vevőkört, és két év kőkemény munkájába telt, mire a második vonal azonnali megszüntetése után sikerült visszahódítania az elpártolt elit ügyfeleket.
Pénz, függőség és a NER-es elit tobzódásának pszichológiája
A pénzhez való viszonyáról szólva Náray kijelentette: soha semmit nem csinált kizárólag a pénzért, mindig csak olyan munkát vállalt el, amihez kedve volt. Ugyanakkor elismerte, hogy a pénz döntési szabadságot ad, miközben újabb függőségeket is teremt. Ha valaki megszokik egy bizonyos életszínvonalat, onnan nagyon fájdalmas a visszalépés.
Ezen a ponton párhuzamot vont a hazai politikai és gazdasági elit viselkedésével is: „Ezt láttuk például a NER idejében is, hogy ezek a korai megéletlen vágyak micsoda tobzódássá váltak az idők folyamán” – utalt arra, hogy amikor a felhalmozási lehetőség megjelent, sokan kontroll nélkül, „habzsidózsi” módon kezdték el szórni a pénzt belső frusztrációik és kielégítetlen vágyaik elfojtására. A vagyon szerinte nem tesz automatikusan gazdaggá valakit, 50 év felett pedig az ember rájön, hogy a pénznél sokkal fontosabb értékek is léteznek.
A teremtés elrontott vége: az öregedés brutalitása és a sarkopénia elleni harc
Az életkor előrehaladtával a művész egyre kritikusabban szemléli a biológiai létezést. Úgy véli, az emberi test nem mestermunka, mert a vége elképesztően el van rontva. Az öregedést egy olyan csúszdához hasonlította, aminek a széle pengékkel van kirakva: az ember csúszik lefelé, kapaszkodni sem tud, és tehetetlenül nézi, ahogy leépül és összeaszik.
Kijelentette, hogy nem hisz a „méltóságteljes megöregedés” szlogenjében, mert az öregségben semmi méltóságteljes nincs. A plasztikai műtéteket elítélőket tévedésben lévőnek tartja, mondván, mindenki úgy küzd az idő ellen, ahogy tud. Ő maga intenzív edzéssel védekezik az izomsorvadás (sarkopénia) ellen, mert ahogy barátja poénját idézte: „ő akar lenni a legcsinosabb halott a temetőben”.
Ami valóban félelemmel tölti el, az nem az alkotókészség elvesztése – hiszen ha nem tudna alkotni, gyorsan befejezné a földi pályafutását –, hanem a kiszolgáltatottság és az elhagyatottság.
„Kinek a partnere Jóskáné Rakamazról?” – Édesanyja életmodellje a kommentáradattal szemben
A közösségi média korában az embereket válogatás nélkül érik a negatív impulzusok és az online gyűlölködés. Náray elmondta, hogy a beszólások kezdetben felkavarták, de mára megtanulta teljesen kizárni a névtelen kritikusokat. Ennek gyökerei a gyerekkorába nyúlnak vissza.
Felidézett egy gyerekkori emléket, amikor édesanyjával (Valikával) és annak barátnőjével (Ági nénivel) a rakamazi cipőgyár mintaboltjában vásároltak feltűnő, neonsárga és arany klumpákat, valamint sárzudan cipőket. A sorban álló helyi munkásasszonyok hangosan megjegyezték: „Hát az is hülye kurva, aki ezt felveszi.” A tizenéves Náray nagyon szégyellte magát, de elegáns édesanyja egyetlen szempillantással sem reagált. Amikor beültek a Moszkvicsba, a barátnője felháborodott kérdésére az édesanya csak annyit mondott hidegvérrel: „Ugyan Ági, kinek a partnere Jóskáné Rakamazról?”
Ez a történet vált Náray életmodelljévé: nem szabad hagyni, hogy olyan emberek véleménye befolyásoljon bennünket, akiknek semmi közük az életünkhöz. A szólásszabadságot szerinte sokan összekeverik a gátlástalan mocskolódással, pedig a névtelen kommentelők gyűlölete csupán az intelligencia hiányát mutatja.
Traumakultúra kontra helytállás: miért káros a modern önsajnálat?
Náray kemény kritikával illette a mai társadalmat uraló önsajnálati hullámot és a túlzottan pszichologizáló közbeszédet. Úgy látja, a közösségi médiát elárasztotta a lelki sérelmek állandó kiöntése, ami nem őszinteség, hanem figyelemfelkeltés és haszonhúzás.
„Amikor én felnőttem, nem ugrott elő a sarokból három darab gyerekvédelmis, meg a kanapé mögül nem emelkedett föl két pszichiáter (...) Senki nem kérdezgetett, miután apád lekent egy fülest, ettől még nem omlott le a világ” – fogalmazott. Szerinte a mai fiatalokat megfosztják attól a lehetőségtől, hogy megtanuljanak kemények lenni és helytállni. Az élet elkerülhetetlenül hoz rossz dolgokat is, és ha valaki nem tanulja meg ezeket kezelni, akkor traumatizált, gyenge felnőtté válik, akit a sorsa kénye-kedve szerint dobál.
Három kőkemény igazság az életről és a túlzott őszinteség veszélyei
A belső bizonytalanságok és tapasztalatok kapcsán Náray kiemelte, hogy az évtizedek során három alapvető szabályt tanult meg az életről: 1) Soha semmit nem vehetsz biztosra, kivéve azt, hogy egyszer meg fogsz halni. 2) Semmire nem kapsz garanciát az életben. 3) Soha senkiben nem bízhatsz meg 100 százalékig, mert különben óhatatlanul rácseszel.
Utalt Szabó Magda híres mondására is, miszerint az irodalom nem manikűrkészlet, hanem kard. Náray önironikusan megjegyezte, hogy ő talán az irodalom manikűröse, de egy manikűrkészlettel is lehet mély sebeket ejteni. Noha a nyers őszinteségéről ismert, a magánéletben és a barátságokban óvatosságra int. Szerinte a túlzott őszinteség romboló hatású lehet, és választani kell a dogmatikus igazságérzet és az emberi kapcsolatok között:
„Vagy élettársad van, vagy igazad. Vagy gyereked van, vagy igazad. Vagy barátod van, vagy igazad” – mondta. Az emberi kapcsolatok megőrzése érdekében néha el kell engedni azt a kényszert, hogy az ember mindenkinek a fejére olvassa a saját igazságát.
Kurkászat versus spanyol szabadság: a magyar szellemi közeg nyomorúsága
A magyarországi és a külföldi légkör közötti különbséget Náray nem a szakmai kihívásokban, hanem a társadalmi hozzáállásban látja. Magyarországon véleménye szerint az embereket jobban érdekli a másik származása, vallása, identitása, politikai hovatartozása és magánélete, mint az, hogy mit tett le az asztalra. Ezt az állandó vájkálást és turkálást nevezte „kurkászatnak”.
Spanyolországban ezzel szemben az arányok nagyságrendekkel egészségesebbek. Seggfejek és rosszindulatú emberek mindenhol vannak, de a mindennapi életben nem a másik gáncsolása a fő hajtóerő. Ott az emberek képesek a saját ügyeikkel foglalkozni ahelyett, hogy a szomszéd életén csámcsognának.
Számvetés és a pótolhatatlanság mítosza: ki léphet Náray Tamás örökébe?
A beszélgetés végén Friderikusz Sándor arról kérdezte a művészt, hogy ha újrakezdhetné 20 évesen, ugyanerre az útra lépne-e. Náray válasza határozott igen volt. Bár elismerte, hogy ha a mai tapasztalataival indulna útnak, Párizsból valószínűleg már nem tért volna vissza Magyarországra, összességében teljesnek és boldognak érzi az életét. „Nekem baromi jó életem volt meg van. Én azt csináltam egész életemben, amihez kedvem volt” – összegzett.
Címlapfotó: YouTube- Friderikusz Sándor-podcast
Cikk fotó: lira.hu
