– Maga a HR is teljesen mást jelent ma, mint húsz évvel ezelőtt?
– Abszolút. Régen volt a klasszikus munkaügy: megkaptad a munkaszerződésedet, kifizették a fizetésedet, és nagyjából ennyi. Ma a HR stratégiai szerepet tölt be a vállalatok életében, mert felismerték, hogy az egyik legfontosabb erőforrás az ember.
És az embert nemcsak fel kell venni, hanem meg is kell tartani. Be kell illeszteni, visszajelzést kell adni neki, értékelni kell a teljesítményét, fejleszteni kell. Ha problémák vannak egy csapatban, azokkal foglalkozni kell. Ha szükséges, tréninget kell szervezni. Nagyon sok minden tartozik ma már ide.
– Amikor új embert választasz a saját csapatodba, mit nézel először?
– Természetesen fontos a szakmai tudás, de elsődlegesen azt nézem, hogy illik-e a csapatba. Lehet valaki akármilyen zseniális szakember, ha bekerül és teljesen lerombolja a csapatot, akkor nekem nem volt segítség.
Én mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy mindenféle ember legyen egy szervezetben. Egy jól működő csapat egyik alappillére szerintem az, hogy egymást erősítsük, támogassuk és fejlesszük.
Van egy mondásom: ha mindig mindenki ugyanazt csinálná, akkor a mai napig mamutokra vadásznánk és bogyókat gyűjtögetnénk.
– Akkor az alkalmazkodóképesség ma már majdnem ugyanolyan fontos, mint a tudás?
– Szerintem alapvető elvárás. Folyamatosan változik körülöttünk a világ és az üzleti környezet. Itt van például az AI: most akkor lesz munkám, nem lesz munkám? Változnak iparágak, szervezetek, munkakörök. Ezért nagyon fontos az ellenálló képesség – nem a változással szemben, hanem mellette és vele. És ugyanilyen fontos, hogy a vezetőket képessé tegyük arra, hogy egy változást jól kommunikáljanak, és át tudják vezetni rajta a szervezetüket.
– Te 2007 óta dolgozol ennél a cégnél. Mennyire volt más akkor a munkaerőpiac?
– 2007-ben, amikor kezdtem, pénteken betettünk egy hirdetést a Fejér Megyei Hírlapba, hogy gépkezelőket keresünk, és hétfőn tonnaszám érkeztek a pályázatok. És ugyanez igaz volt egy HR-es vagy mérnöki munkakörre is. Ma örülök, ha egy pénteken feladott hirdetésre szerdáig van egy-két olyan jelentkező, akit figyelembe tudunk venni az adott pozícióra.
– Mi változott meg ennyire?
– Rengeteg oka van, és szerintem aki azt mondja, hogy pontosan tudja, mi az oka, az erősen torzít. Sokan mentek külföldre, rengeteg gyár telepedett le Magyarországon, sokkal több a vállalkozó, és szerintem egyszerűen fogy is a magyar.
– Közben sokat halljuk azt is, hogy „ezek a mai fiatalok” már egészen más elvárásokkal érkeznek a munkahelyekre.
– Én nem vagyok százszázalékos híve annak, hogy generációk alapján kategorizáljuk az embereket. Sokkal inkább az adott ember személyiségét kell nézni. De társadalmi változás biztosan történt. Volt egy időszak, amikor az emberek rengeteget dolgoztak, hajtották a vállalkozásukat, a munkát. A gyerekeik pedig látták ennek a következményeit. Aztán jött a Covid is, és sokan rájöttek arra, hogy ennek valahol van egy egészséges határa.
A mai fiatalok közül sokan azt mondják: ők ezt nem akarják, ők élni akarnak. Nem feltétlenül ugyanazok a céljaik, mint az előttük járó generációnak. Szerintem mindig elmegyünk a falig. Lehet, hogy most az inga átlendül a másik oldalra, aztán előbb-utóbb kialakul egy valódi work-life balance.
– Ahogy hallgatlak, nekem az jön át, hogy te nem egyszerűen szereted, amit csinálsz.
– Nemcsak szeretem, hanem nagyon hiszek benne. Ha úgy érzem, hogy valamiben igazam van, és az fontos, akkor addig megyek, amíg meg nem tudom értetni a másikkal, hogy miért fontos. Kaptam már korábbi főnökeimtől olyan visszajelzést, hogy néha nagyon akaratos és makacs vagyok, és csak megyek, megyek, megyek. De amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy lehet, hogy mégis van abban valami, amit mondok, akkor elindult egy egészséges együttműködés.
– Miközben egyre többet várunk a munkáltatóktól is. Meddig kell egy munkahelynek foglalkoznia azzal, hogy a dolgozó jól van-e?
– Ma már a nagy cégek mérik a dolgozói elégedettséget. Ha azt látjuk, hogy az emberek stresszesek, fáradtak, kimerültek, arra reagálni kell. Sok szervezet employee assistance programokat finanszíroz, amelyekben például mentális segítséget vagy pénzügyi tanácsadást kaphatnak a dolgozók.
De én abban is hiszek, hogy az embernek szüksége van saját megküzdési stratégiákra. Nem lehet mindentől megvédeni. Ha minden nehézséget eltüntetünk előle, nem tanul meg megküzdeni velük.
– Vagyis segíteni kell, de valahol kell lennie egy határnak.
– Persze. Én nagyon sok mindenben próbálok alkalmazkodni az embereimhez. Van kisgyerekes anyuka, aki ha beteg a gyereke, néhány napig csak otthonról tud dolgozni. Van, aki egy másik városba költözött, és csak ritkábban tud bejönni az irodába. Átmenetileg rengeteg mindent meg lehet oldani. De vannak keretek. Minden munkakörnek és munkahelynek vannak elvárásai, amelyeket teljesíteni kell.
„Én nagyon hiszek a kudarcokban”
– És akkor menjünk vissza a kezdetekhez. Te hogyan kerültél egyáltalán a HR-be?
– Én nagyon hiszek a kudarcokban.
– Na, ezt fejtsd ki!
– Az, hogy én HR-es lettem, azzal kezdődött, hogy nem vettek fel abba a középiskolába, ahová jelentkeztem. Így kerültem egy akkor induló vasútforgalmi szakközépiskolába. Elvégeztem, érettségi után pedig elhelyezkedtem a vasútnál.
De valahogy mindig tudtam, hogy ez nem az én utam.
Amikor otthon voltam gyeden, egy fejvadász cég szakembert keresett a fehérvári irodája kiépítéséhez. Én ebben megláttam a lehetőséget. Mindig nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, úgyhogy elmentem hozzájuk dolgozni. Néhány évvel később onnan kerültem át a multik világába.
– Vagyis ha annak idején felvesznek abba az iskolába, ahová menni szerettél volna, lehet, hogy ma nem itt ülnél.
– Pontosan. Ezért vagyok hálás a kudarcokért. A munkámban is voltak ilyenek, és mindig megerősítettek. Pont ezek miatt vagyok ma itt.
– Közben azért nem kis kerülőt tettél. Negyven körül szereztél diplomát és nyelvvizsgát, négy gyerek mellett. Mi hajtott?
– A tudásvágy. Ez a mai napig bennem van. Amikor nem vettek fel abba az iskolába, valahogy azt mondtam: teljesen mindegy, mit tanulok, csak tanulni kell, mert az fontos.
Később coachképzésre is elmentem, mert nagyon érdekelt az emberek fejlesztése. Ez az egyik szenvedélyem a munkahelyemen is: fejleszteni az embereket, pozícióba rakni őket, tanítani, tréningezni és húzni őket fölfelé. Amit néha szeretnek, néha kevésbé. (nevet)
Ma is nagyon fontos számomra a tanulás. A világ nem áll meg csak azért, mert én úgy gondolom, hogy már eleget tudok. Én nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy mindent tudjak. (nevet)
– Most pedig itt van a mesterséges intelligencia.
– És ehhez is alkalmazkodni kell. Szeretem az applikációkat, szeretem, hogy minden ott van a kezedben. De ezt jól kell ötvözni, mert el tud vinni rossz irányba is, és elfelejthetjük, hogy itt vannak körülöttünk az emberek.
Nálunk otthon például van olyan szabály, hogy a mobiltelefont szépen letesszük, és beszélgetünk. Mert az fontos.
„Én akkor érzem jól magam, amikor nehéz helyzet van”
– Nőként a vezetővé válásban találkoztál valaha hátránnyal?
– Szerencsére nem. Biztosan vannak ilyen helyzetek a világban, de én nem találkoztam velük. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt: mindig teljesítményalapú volt a megítélés.
És szerintem az nagyon sokat elmond valakiről, hogy egy krízishelyzetben hogyan reagál. Én például akkor érzem igazán jól magam, amikor nehéz helyzet van. A diplomamunkámat is krízismenedzsmentből írtam. A válságok, átszervezések és változások valahogy az életem részei.
– Ez veszélyes mondat. A végén még gyártasz magadnak problémákat, csak hogy megoldhasd őket.
– Igen, ezzel óvatosan kell bánni. (nevet) Nekem van egy másik fontos szabályom is: nem lehet full speeddel lefutni egy maratont.
Kell idő a feltöltődésre. A kollégáimnak is sokszor mondom, hogy most menjenek haza, mert tudom, hogy lesz majd olyan nap, amikor nem tudunk időben hazamenni.
Ugyanez igaz a szervezeti változásokra. Ha volt egy nagy változás, arra rá kell pihenni. Hagyni kell, hogy a szervezet megszokja. Néhány hónap múlva pedig szeretek visszakérdezni: emlékeztek, mennyire féltetek ettől fél évvel ezelőtt? És most milyen? Sokszor az a válasz: „Ja, hát amúgy semmi.”
– Körülbelül húsz emberrel dolgozol közvetlenül. Ők mit mondanának rólad?
– Valószínűleg azt, hogy „pusholom” őket. (nevet) Támogatom őket a változásokban, megbeszéljük, mi fog történni, de közben szeretek embereket olyan helyzetekbe hozni, amelyek akkor nehezek nekik, utólag viszont sokszor hálásak érte.
– Magyarul hajtod őket.
– Igen. (nevet) Nem hiszem, hogy jó, ha egy munkahelyen kialakul egyfajta kényelmi munkavégzés. A folyamatos fejlődésnek benne kell lennie a gondolkodásunkban.
Ha például hiba történik, engem nem az érdekel, ki hibázott. Az érdekel, mit kell tennünk ahhoz, hogy ugyanaz a hiba ne történjen meg újra.
Ez egy kicsit olyan, mint a gyereknevelés. A gyerek sem mindig érti, miért nyaggatod valamivel. Aztán később kiderül, miért volt fontos.
„Sosem arra törekedtem, hogy mindenki szeressen”
– Nálad feltűnően gyakran kerül egymás mellé a vezetés és a gyereknevelés.
– Mert szerintem nagyon hasonlóan működnek. Otthon is kell keretrendszer, a munkahelyen is. Következetesnek kell lenned a gyerekeddel és a munkatársaddal is.
Én sosem arra törekedtem, hogy népszerű, mindenki által kedvelt vezető legyek. Arra törekedtem, hogy azokból az emberekből, akikkel dolgozom, hogyan tudom kihozni a legjobbat. Hogyan találom meg a tehetségeket, és hogyan tudom őket olyan pozícióba helyezni, ahol kibontakozhatnak.
Amikor coachnak tanultam, volt egy kép a fejemben: szeretném kinyitni azt a kagylót, amelyben ott vannak az igazgyöngyök.
– Ehhez jól kell tudni olvasni az emberekben. Neked ez már első találkozáskor megy?
– Nem feltétlenül. Én reménytelenül optimista és néha egy kicsit utópista embernek tartom magam. Hiszek az emberi jóságban. Abban, hogy az emberek alapvetően jók és kedvesek.
És éppen ezért a mai napig bele tudok sétálni abba a csapdába, hogy ha valaki leül velem és kedvesen beszél, elhiszem, hogy valóban jót akar.
De nem szeretnék megváltozni. Csak azért, mert vannak rossz emberek a világban, nem akarok mindenkihez úgy hozzáállni, hogy lehet, hogy ő is rossz. Nálam amíg valakiben nem csalódtam, addig ő jó ember.
Négy gyerek, diploma és egy erős családi háttér
– Négy gyerek mellett építetted a karrieredet, tanultál, később diplomáztál. Hogyan lehetett ezt összeegyeztetni?
– Nagyon szerencsés voltam, mert amikor a gyerekek kicsik voltak, ezt családon belül jól meg tudtuk oldani. Reggel én vittem őket, délután az apjuk ment értük, vagy anyukám segített.
Én azt gondolom, hogy a mai világban egyedül nagyon nehéz menedzselni egy családot, akármilyen jó munkahelyed is van. Az egyedülálló szülőknek különösen nehéz.
Nekem megvolt ez a segítség, de természetesen így sem volt könnyű négy gyerek mellett hétvégén iskolába járni.
Kép forrása: Colon Viktória Facebook-oldala
– És sikerült közben megtartanod azt a bizonyos work-life balance-t?
– Számomra az is része, hogy amikor együtt vagyunk, akkor tényleg együtt vagyunk.
És azért gondolom, hogy valami jót sikerült létrehozni, mert nagyon összetartó a családunk. A gyerekek egymással is, velünk is. Mindennap beszélünk telefonon, szinte minden héten találkozunk. Figyelünk a nagymamára, az unokára.
Szerintem egy ilyen erős családi közösség egyrészt védelmet ad, másrészt hatalmas kohéziós erő. Ha az embernek stabil családi háttere van, a munkában is könnyebben meg tud küzdeni a rá háruló feladatokkal.
Két kultúra találkozása
– Azt mondtad, hálás vagy a kudarcokért. Ebbe a magánéleti kudarcok is beletartoznak?
– Igen. Amikor az ember elválik, azt is kudarcként éli meg, és nagyon nehéz kijönni belőle. De végül ez is elvezetett oda, hogy megismerkedtem a férjemmel.
A miénk két nagyon különböző világ találkozása: más kontinens (Dominika), más kultúra, jelentős korkülönbség. Mégis nagyon jól működik. Már öt éve élünk együtt, és tényleg nagyon jól kiegészítjük egymást.
Én temperamentumos, karakán ember vagyok, ő pedig végtelenül nyugodt. Pontosan tudja, mikor jobb, ha nem mond semmit, és majd akkor jön vissza, amikor én egy kicsit lecsillapodtam. (nevet)
Ami pedig nagyon közös bennünk, az a családcentrikusság. Őt több ezer kilométer választja el a családjától, mégis mindennap beszélnek. Nekem is fontos, hogy mindennap beszéljek a gyerekeimmel. Ebben nagyon értjük egymást.
– Közben egy egészen más kultúrát is testközelből megismertél. Mit adott neked ez?
– Nagyon sok mindent. Amikor kint voltunk a családjánál, azt láttam, mennyivel közelebb vannak a természethez és bizonyos értelemben magához az élethez.
Ott egy fiatal tud lovagolni, motorozni, autót vezetni, tudja, melyik növényt lehet megenni – közben ugyanúgy használja az internetet, a telefont és játszik a PlayStationnel.
Én például mondtam, hogy még sosem lovagoltam. Erre felnyergeltek egy lovat, hogy tessék, ülj föl! Kérdeztem: hol van a gáz, a fék, a kuplung? (nevet)
Nekem ez valahol visszatérés is a gyökerekhez. A steril iroda, a mobiltelefon és a modern laptop világa mellett nekem ez mindig hiányzott.
Kép forrása: Colon Viktória Facebook-oldala
És akkor egyszer csak barista lett…
– Ezek után félve kérdezem: hogyan tovább? Mert azt nem hiszem el, hogy nincsenek új terveid.
– Mindig vannak. (nevet)
A munkámban folyamatosan találok fejlesztenivalót. Az üzleti környezet változása mindig ad munkát. Ha nagyon sok munka van, van munkád. Ha nagyon kevés munka van, akkor is van munkád. Az én életem tényleg változástól változásig tart, kisebb-nagyobb amplitúdókkal.
És közben most éppen elvégeztem egy tanfolyamot a lányommal, úgyhogy barista vagyok, bartender vagyok és bármenedzser vagyok.
– Ezt azért nem láttam jönni. Otthagyod a HR-t?
– Dehogy! (nevet) Egyszerűen érdekelt. Nagyon szeretem a finom kávékat, a finom koktélokat. A lányom pedig nyitott egy kis szendvicsezőt, ahol ezeknek az ismereteknek hasznát is vesszük. Együtt gondolkodunk.
Most a munkám és a családom köti le az életemet – illetve természetesen az unokám. A lányok pedig fiatalok, úgyhogy várjuk a további unokákat. (nevet)
