A történelmi eufória ára: Miért omlott össze a NER, és milyen halálos csapdák várnak az új hatalomra?

A magyar történelem drámákkal, elfojtott feszültségekkel és elbukott forradalmakkal van tele. A nemzeti emlékezetet évszázadok óta mélyen áthatja az a kollektív trauma és apátia, amely szerint sorsunkat nem mi irányítjuk, csupán elszenvedjük a nagyhatalmak vagy a megdönthetetlennek hitt belső elit önkényét. Amikor azonban egy több mint másfél évtizeden át szisztematikusan kiépített, a társadalom minden szövetébe behatoló hatalmi gépezet pillanatok alatt, békésen, mondhatni kártyavárként omlik össze, az nemcsak az átlagpolgárokat, hanem a politikai elemzőket is a fogalmi keretek radikális újraírására készteti.

Erről az átfogó, a közelmúlt történéseit, a rendszerépítés anatómiáját és az elkövetkező időszak lehetséges, gyakran sötét forgatókönyveit vizsgáló helyzetről beszélt Tölgyessy Péter a Partizán 2026. május 19-i, korszakértékelő adásában. Az elemzés éles fénnyel világított rá: a magyar társadalom jelenleg egy kivételes, ritka felszabadulásélményen megy keresztül, ám az eufória sűrű köde mögött máris ott tornyosulnak egy újabb történelmi zsákutca – a fenyegető gazdasági csőd, az állandósult bűnbakképzés és a felelőtlen intézményi tisztogatások – komor árnyékai.

A történelmi eufória és a sorsfordító pillanat különlegessége

A hatalomváltás heteiben tapasztalható, utcákra és közösségi terekre kiáradó társadalmi hangulat leginkább a történelem nagy, ritka eufórikus pillanataihoz mérhető. Tölgyessy Péter egy rendkívül beszédes, a magyar sors tragikumát sűrítő anekdotával világította meg a jelenlegi helyzet kétértelműségét: 1940-ben, a második bécsi döntés nyomán Észak-Erdély visszacsatolásakor az ünneplő, mámoros tömeget látva Teleki Pál miniszterelnök cinikus, mégis dermesztő realizmussal csak annyit jegyzett meg a mellette állóknak, hogy „Minek örülnek? Lehet, hogy most veszítettük el végleg Erdélyt. Munkanap van, menjenek haza dolgozni.”

Az 1945-ös, az 1956-os vagy éppen az 1989-es sorsfordító változásokkal ellentétben azonban a mostani fordulat történelmi különlegessége abban áll, hogy a rezsimet nem egy külső nagyhatalmi kényszer, nem a szovjet tankok bevonulása vagy kivonulása, hanem egy tisztán belső, organikus választói felhatalmazás buktatta meg. Ez az önrendelkezési és felszabadulásélmény adja a jelenlegi folyamatok páratlan „trendfordító” erejét. Ugyanakkor éppen ez a békés átmenet veti fel a modern politológia egyik legizgalmasabb „rezsimvitáját” is: vajon nevezhető-e egyértelműen és kizárólagosan klasszikus autokráciának vagy diktatúrának egy olyan hibrid rendszer, amely végül – hiába uralta a médiát és a gazdaságot – hajlandó volt békésen, választások útján átadni a hatalmat, anélkül, hogy az átmeneti időszakban a rendelkezésére álló kétharmados többségével nyílt erőszakhoz vagy puccshoz folyamodott volna?

Amikor a Fidesz-brand átokká válik

A vereség nem pusztán egy választási kudarc volt a kormánypárt számára, hanem egy teljes mitológia összeomlása. A hatalom elvesztése után a Fidesz belső tábora a korábbi masszív tömbről a becslések szerint mintegy 1-1,2 millió fős, keményvonalas magra zsugorodott. A pártvezérkar és a holdudvar soha nem látott, példátlan dezorientáltsággal küzd, hiszen az egész politikai identitásuk a legyőzhetetlenség nimbuszára épült.

„A Fidesz elnevezés átok alá került” – hangzott el a kíméletlen helyzetértékelés az adásban. A jelenlegi szituáció történelmi léptékben leginkább Tisza István 1905-ös drámai, korszakos vereségéhez hasonlít, amikor egy évtizedekig domináns, a nemzetet magával azonosító politikai erő hirtelen elveszíti a talajt a lába alól. Bár az új miniszterelnök, Magyar Péter egyenesen a NER belső köreiből, a rendszer szívéből érkezett, rendkívüli politikai ösztönnel pontosan tudta: a régi, kompromittálódott romokon nem lehet új várat építeni. Ahogy annak idején Tisza tette a Nemzeti Munka Pártjának megalapításával, Magyar Péternek is egy teljesen új brandet, a Tisza Pártot kellett felépítenie a semmiből.

A „waterlooi Napóleon”: Orbán Viktor és a pszichológiai csapda

A hatalom elvesztése utáni hetek reakciói és megszólalásai mindennél többet elárulnak a bukott vezetés, és személyesen Orbán Viktor pszichológiájáról. A korábbi miniszterelnök láthatóan egyáltalán nem gyakorol önkritikát. Az elemzés egy nagyon erős és találó történelmi metaforát alkalmazott a helyzet leírására: a volt kormányfő jelenleg úgy viselkedik, mint Napóleon a waterlooi csatavesztés után. A történelmi legenda szerint a bukott császár a száműzetésben nem azt bánta meg, hogy túl messzire ment, túlfeszítette a húrt és felesleges háborúkba sodorta Franciaországot, hanem kizárólag azt, hogy annak idején nem égette fel porig Berlint és Párizst az ellenfelei elől.

Orbán a váratlan politikai kudarcot jelenleg is egyfajta „férfias próbának”, a sors ideiglenes kihívásának éli meg. A legveszélyesebb tünet, hogy a történelmi vereség okát nem a radikalizmusban, a társadalom végletes megosztásában vagy a gazdasági kisiklásban látja, hanem éppen ellenkezőleg: abban, hogy a rendszere nem volt elég kemény a kultúrharcban, és nem semmisítette meg véglegesen a belső és külső ellenfeleket. Ez a kognitív torzítás és gondolkodásmód a Fidesz ellenzéki stratégiájának további, menthetetlen és egyre szélsőségesebb radikalizálódását vetíti előre a következő évekre.

A „vezérgazda elv” kudarca: Hogyan vakította meg magát a NER?

A közkeletű, ellenzéki térfélen gyakran hangoztatott vélekedéssel ellentétben az Orbán-rendszert nem önmagában a korrupció mértéke, nem a kormányzati tehetetlenség, és végképp nem az egykori, sokáig inkompetensnek bizonyuló ellenzék ügyessége roppantotta meg. A bukás valódi, strukturális oka a visszacsatolási mechanizmusok totális megsemmisülése volt az államigazgatásban.

A hagyományos nyugat-európai – például a német kancellári vagy a brit, Churchill-féle – közjogi hagyományokban a miniszterek komoly politikai súllyal rendelkező, önálló entitások. Olyan vezetők, akik adott esetben vitatkozhatnak a miniszterelnökkel, formálják a szakpolitikát, és ahol a kormány mint kollektív testület hoz megvitatott döntéseket. Ezzel szemben Magyarországon az elmúlt 14 évben kiépült és megcsontosodott egy egyszemélyes „vezérgazda elv”. A kormányfő direktben, minden apró részletre kiterjedően utasította a minisztereket, akik fokozatosan elveszítették autonómiájukat, és puszta végrehajtókká váltak. Az elemzés kíméletlen megfogalmazása szerint az egykor büszke tárcavezetők a ciklus végére „szabályos biodíszletté” és egyszerű, utasításokat váró „melóssá” silányultak. Egyedül talán Pintér Sándor belügyminiszter jelentett némi – bár egyre szűkülő – kivételt ezen a téren.

Ha egy ilyen hatalmas állami szervezetben véglegesen megszűnik a szakmai vita, ha a lojalitás felülírja a kompetenciát, és minden stratégiai vagy épp taktikai kérdésben egyetlen ember dönt, a rendszer elvakul. Elveszíti a kapcsolatot a valósággal, és végül teljes sebességgel, vakon rohan bele a szakadékba, anélkül, hogy a beosztottak közül bárki merné vagy tudná meghúzni a vészféket. Az egykor istenként uralkodó, érinthetetlennek hitt fideszes miniszterek a hatalomátadás drámai pillanatában éppen ezért tűntek annyira esendőnek, súlytalannak és tanácstalannak.

A rezsimvita alkonya és a globális populizmus kora

A magyarországi eseményeket és a NER bukását nem lehet elszigetelve, a globális folyamatoktól mentesen vizsgálni. Tölgyessy arra figyelmeztetett, hogy a hagyományos politikai elit – legyen szó az Egyesült Államokról, Nagy-Britanniáról vagy éppen a gazdasági motorját vesztett Németországról – mindenhol súlyos, strukturális kormányozhatósági válsággal küzd. A politológiai címkézés, mint a riválisok folyamatos „lediktátorozása” vagy „fasisztázása”, mára teljesen hatástalan politikai fegyverré vált.

Ezt mutatták be a tengerentúli felmérések is, ahol a választókat egyáltalán nem rettentették el Donald Trump demokratikus normákat nyíltan feszegető lépései, sőt, radikalizmusa sokszor növelte a bázisát. A nyugati intézményrendszerek mindenhol repedeznek, miközben az autokrata nagyhatalmak, elsősorban Kína, magabiztosan építkeznek. Peking lényegében Mao Ce-tung híres 1938-as katonai-politikai stratégiája mentén – a visszavonulás, az erőgyűjtő egyensúly, majd a kíméletlen végső ellentámadás fázisaira építve – terjeszti ki befolyását. Ebből a szempontból az új magyar vezetés, élén Magyar Péterrel, külpolitikailag is egy rendkívül érzékeny erőtérbe került, ahol például a feltörekvő új európai jobboldal prominens alakjai, így az olasz Giorgia Meloni, már maximális pragmatizmussal keresik a szövetséget a friss budapesti hatalmi góccal.

Magyar Péter és a heterogén tömegpárt felemelkedése

A hatalmat váratlan sebességgel átvevő Magyar Péter politikai teljesítménye és szervezőereje objektíven nézve vitathatatlan. Hónapok alatt egy elképesztően heterogén, kezdetben főleg a 40 év alatti, városi fiatalokra támaszkodó, de a választások idejére már a mélyvidékre és a kiábrándult fideszesekre is kiterjedő tömegpártot épített fel. Ezt a történelmi sikert nagyrészt annak köszönheti, hogy tökéletes ütemérzékkel és gátlástalan pragmatizmussal tapintott rá a magyar társadalom mélyben húzódó, megroppant pszichológiai állapotára.

Olyan politikai nyelvet használt, amely egyszerre ígért radikális leszámolást a kormánnyal, miközben nem riasztotta el azokat a konzervatív szavazókat sem, akik a régi baloldaltól zsigerileg irtóznak. A Tisza Párt felemelkedése tankönyvbe illő példája annak, hogyan lehet egy karizmatikus, a közösségi médiát zseniálisan használó vezető köré egy mozgalmat felépíteni, amely látszólag minden társadalmi rétegnek azt ígéri, amit az hallani akar.

A francia panaszlisták és az „örökös advent” illúziója

Ennek a stratégiának azonban megvan a maga sötét árnyoldala, amely az új kormányzat legfőbb gyengéje lehet. Az ország jelenleg a Nagy Francia Forradalom előtti hónapok híres „panaszlistáinak” (cahiers de doléances) korát éli. Minden létező szakmai és társadalmi csoport, az alulfizetett orvosoktól és tanároktól kezdve a Magyar Tudományos Akadémia autonómiájukat visszakövetelő kutatóin át az egyszerű választókig, megfogalmazza a maga évtizedes sérelmeit. Mindenki azonnali anyagi kompenzációt, jogi autonómiát, tiszteletet és több állami pénzt követel.

A társadalom lényegében egy pszichológiai „örökös adventben” él, ahol azt várja, hogy az új hatalom jézuskaként minden régi vágyat azonnal és maradéktalanul teljesítsen. Magyar Péter a kampány eufóriájában jelenleg ezeket az elvárásokat szinte feltétel nélkül legitimálja és befogadja. Jól mutatta ezt az az epizód, amikor az Akadémián hatalmas, ovációval kísért taps fogadta, miután a tudományos elit szinte minden felmerülő követelésére habozás nélkül rábólintott. Ez a „mindent megadunk” ígéretlicit azonban a kormányzás pillanatában brutális csapdává válik.

A bűnbakképzés társadalomlélektani folytonossága

Ha mélyebben megvizsgáljuk az új vezetés legfőbb kommunikációs eszköztárát, kiderül, hogy az valójában nem más, mint a fideszes politikai logika egyenes, csupán más irányba mutató folytatása. A magyar társadalom történelmileg nem szeret felelősséget vállalni a saját sorsáért és kudarcaiért. Orbán Viktor ezt a történelmi-pszichológiai adottságot zseniálisan használta ki a maga idejében, amikor a gépezet folyamatosan új, fenyegető bűnbakokat (Brüsszel, Gyurcsány Ferenc, Soros György, migránsok) mutatott fel, akikre minden belső hibát rá lehetett hárítani.

Magyar Péter lényegében maradéktalanul átemelte és saját céljaira alakította ezt a pszichológiai struktúrát: az új narratíva szerint mostantól minden társadalmi, gazdasági és egyéni kudarcért kizárólag az elmúlt tizennégy év és személyesen Orbán Viktor a hibás. A közvélemény – az elemzés találó hasonlata szerint – ezt a kollektív felmentést úgy hallgatja, mintha „hájjal kenegetnék”. Ez a kényelmes bűnbakképző narratíva ideig-óráig egyben tartja a heterogén tábort, de valójában eltereli a társadalom figyelmét a valódi, fájdalmas stratégiai döntésekről és a szükséges önreflexióról.

A régi baloldal és a független média kognitív disszonanciája

Érdekes és egyben tragikomikus mellékszála a jelenlegi történelmi folyamatoknak a teljesen megsemmisült, parlamenti és önkormányzati erőforrásait vesztett régi baloldal helyzete. A régi ellenzéki elit és a velük évtizedek óta szimpatizáló, gyakran buborékban élő, „törzsi” alapon működő független média egy jelentős része súlyos kognitív disszonanciában szenved: a Fidesz bukását úgy értelmezik és ünneplik, mintha az a saját eddigi, 14 éves igazukat igazolná, és mintha ez a fordulat az ő dicsőséges politikai visszatérésüket készítené elő.

Valójában azonban a friss felállás a hatalomban egy kőkeményen jobboldali, nemzeti alapokon álló formáció. Magyar Péter és köre pontosan tisztában van vele, hogy a régi, hiteltelen baloldalt legfeljebb csak látványos ideológiai „luxizással”, súlytalan kulturális kérdések engedményeivel lehet és kell a koalíció perifériáján, ártalmatlan távolságban tartani. A baloldal nem megnyerte ezt a választást, hanem a NER-rel együtt eltakarították az útból.

Kormányozni annyi, mint nemet mondani

Itt rejlik Magyar Péter és az új adminisztráció legnagyobb, sorsdöntő kihívása. Bár a miniszterelnök politikai ösztönei kiválóak – amit jól mutat, hogy a hatalmi arroganciába merevedett, a végén már minden kritikát ignoráló kései Fidesz-szel ellentétben ő azonnal képes az önkorrekcióra –, a felelős államvezetés próbáját még nem állta ki. Amikor például az igazságügyminiszter-jelölt, Melittai Barna Márton személye körül botrány tört ki, Magyar Péter a közvélemény nyomására azonnal, egyetlen nap alatt visszakozott, és lecserélte őt Görög Mártára. Ez a rugalmasság az 1998-as, első ciklusát kezdő, pragmatikus Orbán Viktort idézi.

Ugyanakkor a valódi kormányzást a Tisza Párt még el sem kezdte. A kormányzás legbelső lényege ugyanis a priorizálás és a konfliktusvállalás. Ahogy az adásban élesen elhangzott, kormányozni a valóságban azt jelenti, hogy az azonnali igények és követelések túlnyomó többségére határozottan nemet kell mondani. Ha egy miniszterelnök folyamatosan, a népszerűségét féltve igent mond a társadalom felkorbácsolt, irreális elvárásaira, miközben szervezetileg a pártja (a papíron mindössze két tucat hivatalos tagot számláló Tisza Párt és a központi döntéshozatalból hermetikusan kizárt, civil Tisza Szigetek) még alig létezik mint professzionális hálózat, a rendszer hamar a saját ígéretei és a szervezetlenség súlya alatt fog összeroskadni.

Fiskális alkoholizmus a Kádár-kortól napjainkig

A legbrutálisabb, leghidegebb ébredés minden bizonnyal a gazdaság és a pénzügyek területén vár az országra. A magyar társadalom – a Kádár-korból örökölt, majd a rendszerváltás utáni kormányok által is tovább éltetett „gondoskodó, atyáskodó állam” mítosza miatt – úgy várja az állami pénzosztást, az ingyenes szolgáltatásokat és a rezsivédelmet, hogy közben hiányzik belőle a legalapvetőbb nyugati polgári adótudatosság és öngondoskodás.

Az elemzés döbbenetes pontossággal világított rá: az ország kollektív „fiskális alkoholizmusban” szenved. Ezt a függőséget a politika folyamatosan újabb támogatási dózisokkal próbálja enyhíteni. Ez a járadékvadász mentalitás azonban nemcsak a segélyekre váró átlagpolgárokra, hanem a hazai Kis- és Középvállalkozói (KKV) szektorra is kíméletlenül igaz. A magyar KKV-szektor az elmúlt évtizedben európai összevetésben az átlagosnál kétszer több uniós támogatást szívott fel, mégis, az innováció, a termelékenység növelése és a nemzetközi piaci versenyzés helyett a források jelentős része gyakran csupán a személyes, családi vagyonosodásra, luxusingatlanokra és drága autókra fókuszált.

A Medgyessy–Gyurcsány csapda: A 7 százalékos hiány árnyéka

Eközben a makrogazdasági realitás letaglózó: a költségvetés hiánya a GDP arányában a 7 százalékot közelíti, az államadósság finanszírozási költségei az egekben vannak, a mozgástér pedig gyakorlatilag nulla. Magyar Péter ezzel a gazdasági örökséggel egyenesen belesodródhat a klasszikus, 2002-2006 közötti Medgyessy–Gyurcsány dilemmába, amely megnyomorította a kétezres éveket.

Ha az új vezetés populista módon beváltja a kampányban tett, százmilliárdokat felemésztő jóléti ígéreteit a bérekről és támogatásokról, az ország pillanatok, hetek alatt felborulhat és egyenesen államcsődbe mehet, ami az IMF behívását eredményezné. Ha viszont a kormányzat meghozza a gazdaságilag elkerülhetetlen, brutális fiskális kiigazításokat és megszorításokat (amelyek például az áhított és sokak által követelt euró bevezetéséhez, vagy az uniós források teljes felszabadításához kellenének), azonnal, drámai mértékben elolvad a gondoskodást váró tömegek körében a népszerűsége. Ez a forgatókönyv kísértetiesen hasonlítana a 2010-es évekbeli görög válság idején megfigyelt folyamatokra, ahol a társadalom 25 százalékos GDP-esést elszenvedve buktatta meg sorra a kiigazításokat végrehajtó dél-európai kormányokat.

A De Gaulle-i dilemma: Mi legyen a Mészáros-vagyonnal?

A kilátástalan gazdasági nehézségek mellett a társadalom legalább ennyire éhes az azonnali, látványos, televízióban közvetített politikai és anyagi igazságtételre. A NER elmúlt 14 éve alatt mesterségesen felhalmozott magánvagyonának (köztük a szimbolikussá vált, Mészáros Lőrinc nevéhez kötődő, de Tiborcz Istvánt és másokat is magába foglaló cégbirodalomnak) a sorsa kritikus töréspont az új kormányzat számára.

Két radikálisan eltérő út áll a vezetés előtt, és mindkettő tele van aknákkal. Az egyik a lassú, intézményes, jogállami elszámoltatás útja. Ennek során az ügyészségi nyomozások, a bírósági büntetőeljárások és vagyonelkobzási perek évekig, sőt évtizedekig húzódnak. A bonyolult céghálók és offshore hátterek miatt a végén, ahogy a régi mondás tartja, „vajúdnak a hegyek és egeret szülnek” – a társadalom pedig kiábrándul, mondván, az új elit is összefonódott a régivel.

A másik út, amit a radikalizálódott és dühös társadalmi bázis egyértelműen követel, a gyors, törvényeket átlépő, politikai alapú államosítás és vagyonelkobzás. Erre kiváló történelmi példa Charles de Gaulle francia elnök 1946-os lépése, aki a második világháború után lényegében egyik napról a másikra, rendeleti úton elkobozta a nácikkal kollaboráló Renault autógyárat, és állami tulajdonba vette azt. Ez a forradalmi, radikális megoldás pillanatnyi kielégülést nyújtana a tömegeknek, viszont cserébe azonnal, az alapjainál kikezdi az amúgy is törékeny magyar jogbiztonságot, és hosszú évekre elriasztja az országból a befektetéseiket féltő nyugati és keleti külföldi tőkéseket egyaránt.

A tisztogatások alkotmányos veszélye és a forradalmi bosszúszomj

A gigantikus gazdasági vagyonvisszavételnél is sokkal feszítőbb és közvetlenebb politikai kérdés a közjogi és államigazgatási intézményrendszer azonnali megtisztításának ügye. A kampány során felhergelt, a fideszes elit arroganciájától megcsömörlött közvélemény legszívesebben az egész régi intézményrendszert, az ügyészségtől az alkotmánybíróságig a földdel tenné egyenlővé. (A legfrissebb felmérések szerint a radikalizálódott választók mintegy 65 százaléka egyenesen börtönben, rácsok mögött látná a volt miniszterelnököt és legszűkebb környezetét).

Az az össztársadalmi igény, hogy a Fidesz által a közjogi posztokra sokszor kilenc évre bebetonozott, kizárólag a párthűségük miatt kinevezett vezetők – mint például a sokat kritizált Varga Zs. András a Kúria élén, vagy az Alkotmánybíróság tagjai – azonnal, akár kényszer árán is távozzanak, morálisan teljesen érthető. Ezen intézmények vezetői az elmúlt években gyakran nyíltan a kormánypárt, és nem a magyar nép vagy a jogállamiság szolgálatában álltak.

Ugyanakkor az elemzés nagyon határozottan és borúlátóan figyelmeztet: az az utcai politikai taktika, hogy pusztán a tömeg nyomására „mindenki azonnal mondjon le”, olyan pusztító jogi és politikai precedenst teremt a magyar államiságban, amely évtizedekre megmérgezi a jövőt. A nyugati demokrácia alapvető játékszabályai szerint a politika „tenisz, nem pedig pankráció” – azaz vannak szabályok, amelyeket a győztesnek is be kell tartania, különben az egész játék értelmét veszti.

„Ma neked, holnap nekem”: Rogán Antal 1999-es igazsága

Magyarország története ebből a szempontból tragikus intő példa: az elmúlt 100 évben az ország nem kevesebb, mint 12 teljes, intézményi és sokszor fizikai rendszerváltást élt meg (1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1948, 1956, stb.), minden egyes alkalommal kíméletlenül elsöpörve, vagyonától megfosztva, sokszor börtönbe zárva a korábbi elitet, és a nulláról újrakezdve az államépítést. Ez a folyamatos megszakítottság a magyar elmaradottság egyik legfőbb történelmi oka.

Ha az új hatalom az alkotmányos fékeket és ellensúlyokat teljesen figyelmen kívül hagyva, a tömeghangulatnak engedve radikális intézményi tisztogatásba kezd, rögtön életbe lép az a kegyetlen politikai vastörvény, amelyet ironikus módon éppen a Fidesz egykori kulcsembere, Rogán Antal fogalmazott meg még fiatal, ellenzéki politikusként 1999-ben. A cinikus, de a magyar rögvalóságban mélyen igaz aranyszabály így hangzik: „Ma neked, holnap nekem.”

Amilyen módszerekkel, jogi kiskapukkal vagy éppen nyílt nyomásgyakorlással most az új kormányzat, a történelmi igazságtétel nevében elbánik a régi káderekkel és a bebetonozott intézményvezetőkkel, pontosan ugyanezt az eszköztárat legitimizálja a jövő számára is. Amit ma Magyar Péter kormánya megtesz a NER elitjével, azt a következő, ingaként visszacsapó politikai ciklusban egy újabb, talán még radikálisabb hatalom az ő embereikkel és intézményeikkel is zokszó nélkül meg fogja tenni. A felszabadulás történelmi eufóriája tehát valóságos, kézzelfogható és milliók számára felemelő érzés. Ám ha az új hatalom képtelen felnőni a feladathoz, ha nem tud felelősen nemet mondani a fiskális illúzióknak, az „örökös advent” osztogatásának és a forradalmi bosszúszomjnak, akkor a NER békés bukása nem egy sikeres nyugati demokrácia kezdete lesz, hanem csupán egy újabb, ismerős magyar történelmi tragédia keserű statisztája.