A Balaton nem tűnik el, de a régi vízszinthez talán nekünk kell hozzászoknunk

Van egy makacs kép a fejünkben a Balatonról: a víz évről évre nagyjából ugyanott áll, a stégek ugyanolyan magasan lógnak a felszín fölött, a nyár pedig kiszámítható. Ez a kép azonban lassan elavul. Nem azért, mert a tó eltűnne – hanem mert a mögötte lévő természeti egyensúly halkan átalakul.

A HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport szakemberei szerint épp ez a lényeg. Honti Márk tudományos tanácsadó és kutatótársai úgy fogalmaznak: nem az a kérdés, hogy „eltűnik-e” a Balaton, hanem az, hogyan lehet a vízszintet hosszú távon, fenntartható módon kezelni – és hogy szükség esetén honnan pótolható a hiányzó víz.

A tó, amelynek egyre kevesebb tartaléka marad

A Balaton működésének kulcsa a vízmérleg: mennyi víz érkezik, és mennyi távozik. Sokáig ez a mérleg bőségesen a többlet felé billent. Korábban évente átlagosan mintegy 60 centiméteres víztöbblettel lehetett számolni, az elmúlt évtizedben viszont ez már csak 20–25 centiméter körül alakult.

A háttérben több folyamat fut egyszerre. A vízgyűjtőről érkező hozzáfolyás nagyjából 30 százalékkal csökkent, a csapadék kiszámíthatatlanabb lett, a párolgás pedig nőtt. Mindez azt jelenti, hogy egyre gyakoribbak lehetnek azok az évek, amikor a tónak természetes módon nincs víztöbblete. A tó nem ürül ki – de a mozgástere összeszűkül.

Miért nem elég csak „visszatartani a vizet”?

Az elmúlt évek egyik népszerű gondolata a vízmegtartás: ne engedjük el a csapadékot, tartsuk a tájban. A kutatók szerint azonban ez önmagában nem oldja meg a Balaton helyzetét.

A tómederben történő tározás lehetőségeit lényegében már kihasználtuk, a vízgyűjtőn pedig a túlzott visszatartás akár tovább is csökkentheti a Balatonba jutó vízmennyiséget. A vízvisszatartásnak lehetnek természetvédelmi és mikroklimatikus előnyei, de – ahogy a szakemberek hangsúlyozzák – nem bizonyított, hogy a megnövelt párolgásból éppen a Balaton vízgyűjtőjén keletkezne érdemi többletcsapadék.

Ha a saját vize kevés: honnan jöhet a pótlás?

Ha a természetes vízmérleg tartósan romlik, előbb-utóbb felmerül a külső vízpótlás kérdése. Korábbi vizsgálatok szerint erre elsősorban a Dráva–Mura vízrendszere lehet alkalmas.

A logika egyszerű: a Rába vízgyűjtője hasonló éghajlati hatásoknak van kitéve, mint a Balatoné, így épp az aszályos időszakokban nem lenne megbízható forrás. A Dráva vízkészletei viszont nagyobbak, és a Balaton számára szükséges vízkivétel arányaiban kisebb terhelést jelentene a folyóra.

Csakhogy két folyórendszer és egy tó összekötése nem pusztán csővezeték kérdése. Ökológiai kockázatokkal járhat, köztük szennyezések és invazív fajok behurcolásának veszélyével. Vizsgálni kellene a víz útját, a Kis-Balaton szerepét, a beavatkozás következményeit és a különféle üzemeltetési megoldásokat. Egy ilyen rendszer előkészítése és engedélyezése a kutatók szerint akár egy évtizedet is igénybe vehet.

A csendes megoldás: télen, lassan, csak ha kell

Ami ebben az egészben talán a legérdekesebb: a kutatók nem egy állandóan zúgó, centiméterre szabályozó gépezetben látják a megoldást. Épp ellenkezőleg.

Egy lassú, elsősorban télen működő vízpótló rendszert tartanak reálisnak. Ennek nem az lenne a célja, hogy folyamatosan „kézben tartsa” a tavat, hanem hogy egy többéves aszályos periódusban megállítsa a vízszint csökkenését, majd fokozatosan visszaállítsa a megszokott tartományba. A nyári vízpótlás ugyanis mélyen beavatkozna a tó biológiai folyamataiba, egy nagy kapacitású, folyamatos rendszer pedig gazdaságilag sem feltétlenül lenne ésszerű – erről a Telex számolt be.

A magas vízszint sem mindig jó hír

Könnyű azt hinni, hogy a több víz mindig jobb. A valóság ennél árnyaltabb. A tartósan magas vízállás – különösen a melegebb, szélcsendesebb nyarakon – erősítheti a hőrétegződést, ami oxigénhiányhoz és algavirágzáshoz vezethet.

Ezért fogalmaznak a szakemberek úgy, hogy a Balaton jövőjének kulcsa nem egyetlen „ideális” vízszint görcsös fenntartása, hanem egy alkalmazkodó rendszer, amely egyszerre működik ökológiai, vízgazdálkodási és turisztikai szempontból. Vagyis nemcsak a tónak kell alkalmazkodnia – hanem a partján zajló életnek, a turizmusnak is.

Tudunk alkalmazkodni?

A Balaton története most nem egy katasztrófatörténet. Sokkal inkább egy döntésről szól, amit könnyű halogatni. A kutatók szerint a következő évek egyik legfontosabb feladata annak eldöntése lesz, mekkora vízszint-ingadozást fogad el a társadalom, milyen infrastruktúrával lehet ehhez alkalmazkodni, és milyen feltételek mellett indokolt a külső vízpótlás.

A lényeg az időzítés. Ha a beavatkozás egy újabb, elhúzódó aszály miatt válik hirtelen sürgetővé, már aligha marad idő a kockázatok és alternatívák nyugodt mérlegelésére. A Balaton tehát nem holnap fogy el, de a róla szóló legfontosabb döntéseket épp most, a nyugalom idején lenne érdemes meghozni.