A merénylő is egy közülünk: Hogyan termeli ki a társadalom a saját szörnyetegeit?

Amikor egy fegyveres merénylő egy egyetemi campuson vagy egy bevásárlóközpontban ártatlanok életét oltja ki, a társadalom első reflexe a távolságtartás. Sietséggel próbáljuk felcímkézni a tettest: őrült, fanatikus, torzszülött. Egy olyan szörnyeteg, akinek semmi köze a mi békés, rendezett életünkhöz. Pedig a legújabb kori ámokfutók nagyon is a mi világunk termékei.

Erről a nyugtalanító felismerésről és a radikalizáció mögött meghúzódó mélyebb társadalmi folyamatokról beszélt Fehér Renátó író, költő a Nem rossz könyvek 2026. május 7-i epizódjában Ott Annával. Az apropót első prózakötete, A merénylők fénykora adta, amely egy prágai Károly Egyetem ellen tervezett mészárlás előtti éjszaka lázálmos, dühödt monológja. A beszélgetés azonban hamar túllépett a konkrét könyvön, és egy olyan kórképpé vált, amely a Z-generáció eltévedt fiaitól kezdve a politika által fegyverként használt szégyenig a modern létezés legkényelmetlenebb dilemmáit boncolgatja.

A szörnyeteg, aki ugyanazt a zenét hallgatja, mint mi

Az egyik leginkább felkavaró tapasztalat a modern kori terroristákkal és merénylőkkel kapcsolatban a hétköznapiságuk. A társadalom naiv módon azt feltételezi, hogy a gonoszság az utcán sétálva azonnal felismerhető. Ezzel szemben egy mai merényletre készülő huszonéves pontosan ugyanazt a popkulturális levegőt szívja, mint a kortársai.

Fehér Renátó fiktív elbeszélője, Dávid K. kísértetiesen hasonlít egy átlagos egyetemistára. Ismeri ugyanazokat az alternatív zenekarokat, idéz ugyanazokból a kortárs filmekből és Netflix-sorozatokból, és ugyanazokban a közösségi médiás buborékokban mozog, mint bárki más. „Hasonlóságunk a szörnyeteghez: megérteni azt a viszonyt, hogy a merénylő is egy közülünk” – hangzik el a fájdalmas felismerés. Ez az azonosság teszi igazán nehézzé az elhatárolódást. Nem lehet egyszerűen rásütni a bélyeget, és hátradőlni, mert a radikalizálódott fiatal ugyanazon a kulturális táptalajon nőtt fel, mint az áldozatai.

Amikor a történelem utoléri a fikciót

A fikció és a valóság közötti határok sokszor félelmetes módon mosódnak el. A regény ötlete tizenkét évvel ezelőtt egy ártatlan prágai sétaregényként indult, amely a generációs európai élményeket térképezte volna fel. A szerző figyelme azonban idővel eltolódott a biztonságos közmegegyezés centrumából a „korszakunk sötétségei és sikátorai” felé.

Az írói szándék az volt, hogy a főszereplő, a merényletre készülő fiatal az 1999. augusztus 11-i teljes napfogyatkozás sötétségében szülessen meg. Ez a dátum egyfajta szimbolikus origóként szolgált a történetben. Majd a valóság brutálisan közbeszólt. 2023. december 21-én egy fegyveres diák valóban vérfürdőt rendezett a prágai Károly Egyetem Bölcsészkarán.

Amikor kiderült, hogy a valóságos elkövető, David Kozák születési dátuma 1999. augusztus 10-e – mindössze egyetlen nappal tért el a fikciós karakterétől –, az író is megrendült. Ez a kísérteties, delejező és zavarba ejtő egybeesés egyértelművé tette: az erőszak nem pusztán írói fantázia, hanem a kollektív valóságunk szerves, elkerülhetetlen része.

Az íróasztal mint vesztőhely: etika és öncenzúra

Egy ilyen karakter megalkotása komoly etikai és pszichológiai terhet ró a szerzőre. Fehér Renátó arról beszélt, hogy egy gonosz, pusztításra készülő elme hangján megszólalni folyamatos belső küzdelmet jelent. A szerző kénytelen volt a saját olvasmányélményeit, popkulturális kánonját és személyes értékrendjét – ahogy ő fogalmazott – „kiszolgáltatni és átszolgáltatni” a karakternek, aki ezeket aztán eltorzította, kifacsarta és meggyalázta.

Ez a folyamat súrlódásokkal és horzsolásokkal jár. Bár a szerzőnek meg kell komponálnia a karakter zavarodottságát és harsányságát, meg is kell húznia egy láthatatlan határvonalat. Egy ponton túl az öncélú polgárpukkasztás elveszíti az értelmét. Érdekes példaként merült fel Martin Scorsese Taxisofőr című klasszikusa, amely erős inspirációt jelentett a munkához. A film egyik leghírhedtebb, brutálisan nőgyűlölő monológját az író végül nem emelte be teljes egészében a saját könyvébe. „A Martin Scorsese elég bátor volt, én meg nem voltam elég bátor ahhoz, hogy azt végig beeresztem” – ismerte be, jelezve, hogy létezik egy olyan morális határ, amelyen túl egy szöveg már nem épít, hanem puszta tobzódássá válik.

A „Manosphere” és a férfi szerepek válsága

Az iskolai ámokfutások és az egyetemi merényletek túlnyomó többségét fiatal férfiak követik el. Ezt a tényt nem lehet elválasztani a Z-generációra nehezedő specifikus nyomástól és a nemi szerepek globális újra-definiálásától.

A feminista mozgalmak sikerei és a női emancipáció szükségszerűen magával hozta a hagyományos férfi szerepek megkérdőjelezését. Ebbe az űrbe pedig nagyon gyorsan beáramlott az alt-right (alternatív jobboldal) populizmusa. A szélsőjobboldal felismerte és elkezdte politikai fegyverként használni a fiatal férfiak valós problémáit: az elmagányosodást, a közösségből való kiszorultságot és a frusztrációt.

Megszületett a manosphere – a férfiak által dominált, gyakran nőgyűlölő internetes fórumok és digitális nyúlüregek világa. Ez az intézményrendszer mára olyan hatalmasra duzzadt, hogy hatása a nagypolitikát is formálja. Donald Trump felemelkedése, a Brexit vagy a hazai politikai rendszerek változásai mind összefüggnek ezzel a soft power-ként is funkcionáló dühvel. A radikalizálódott online terekben a férfi magányt és kudarcot agresszióvá kovácsolják, amelynek végén a feszültség újra és újra a nőkön vagy a társadalom legvédtelenebb rétegein csattannak.

A szégyen utáni politika: Trump, Orbán és a kommentszekciók

A radikalizáció másik fő motorja a szégyen fegyveresítése. A modern politikatudomány gyakran hivatkozik a jelenlegi időszakra „posztszégyen korszakként”. Ahogy a beszélgetés rávilágított, a liberális emberi jogi közmegegyezés évtizedeken át gyakran felemelt mutatóujjal, kioktatóan bánt a társadalom jelentős részével. Megszabták a „helyes” öltözködést, a „helyes” szóhasználatot, a kulturált viselkedés normáit, ezzel pedig tömegeket taszítottak a szégyenbe.

Ebbe a közegbe robbantak be az olyan populista vezetők, mint Donald Trump, akik feloldották a szégyenérzetet ezekben a csoportokban. A probléma azonban az, hogy ez a szégyentelenítés nem valódi felszabadítást hozott, hanem új gyűlöletnarratívákat épített. A sértett tömegek a saját korábbi szégyenükért most másokon – bevándorlókon, kisebbségeken, vagy a politikai ellenfeleken – vesznek elégtételt.

Fehér Renátó szerint a szégyen intézményesítése a hazai közbeszédben is kitapintható. Külön megemlítette Orbán Viktor egyik március 15-i beszédét, amelyben a miniszterelnök a „szégyen és a megvetés sorsát” helyezte kilátásba politikai ellenfeleivel szemben. Amikor a megalázás kormányprogrammá vagy a közbeszéd alapvetésévé válik, az végigfertőzi a mindennapokat.

Ezt a folyamatot a közösségi média kommentszekciói teszik teljessé. A digitális tér demokratizálta a szólásszabadságot, ám egyben aknamezővé is változtatta azt. Az emberek folyamatosan ki vannak téve a mások általi megszégyenítésnek. A reflexszerű megalázás, a kioktatás ördögi kört hoz létre, mert „a kinevetés nem gyógyul be soha”. Nemcsak az sérül, akit kinevetnek, hanem az is, aki nevet, hiszen az állandó agresszió a támadó saját erkölcsi érzékét is felemészti.

A kiáltvány mint torz irodalmi műfaj

A fegyveres merényletek elválaszthatatlan kísérőjelenségeivé váltak a tettet megelőző manifesztumok, kiáltványok. Anders Breivik, a norvég tömeggyilkos, vagy Elliot Rodger, az „incel” (önkéntelen cölibátusban élő) mozgalom hírhedt alakja is több száz oldalas szövegekben próbáltak ideológiai keretet adni a vérontásnak. A társadalom részéről hatalmas az igény arra, hogy értelmet találjon a felfoghatatlan tragédiák mögött, ezért ezeket a szövegeket sokan megpróbálják koherens világképként értelmezni.

A valóságban azonban ezek az irományok legtöbbször kaotikusak, esetlegesek, és a tudati stabilitás teljes hiányát mutatják. Dávid K. fiktív monológja annyiban tér el ezektől, hogy ő kifejezetten sznob módon, irodalmi megformáltságra törekedve írja a saját kiáltványát, lenézve a korábbi merénylők „hőbörgéseit”. Ő nem regényt ír a merénylet mellé, hanem maga a manifesztum válik a regényévé.

Ezeknek a dokumentumoknak a célja sok esetben nem csupán az utókor tájékoztatása, hanem magának a rendszernek a provokálása. A beszélgetésben felmerült Breivik esete, akinek nemcsak a 77 ember meggyilkolása volt a célja, hanem az, hogy a norvég jogállamot térdre kényszerítse. Arra számított, hogy a társadalmi felháborodás kikényszeríti a halálbüntetés visszaállítását Norvégiában, ezzel bizonyítva a liberális emberi jogi rendszer kudarcát. A merénylők gyakran a humanizmusba és az emberi jogokba kódolt gyengeségeket akarják saját maguk ellen fordítani.

Kaleidoszkóp és a figyelem szétesése

A modern valóságérzékelést ma már képtelenség a 19. századi realizmus eszközeivel megragadni. Az életünk – különösen a Z-generáció számára – végtelenül töredékessé vált. Ahogyan a közösségi média hírfolyamát görgetjük, képek, videók, dühös kommentek és reklámok villannak fel másodpercek alatt. Ez egy folyamatosan forgó kaleidoszkóp.

Fehér Renátó regénye vizuálisan és szerkezetileg is ezt a káoszt modellezi. A szöveg 24+1 önálló elemre tagozódik, amelyeket „lövésnyomok” választanak el egymástól. A kaleidoszkóp motívuma egyszerre jelképezi a kaotikus társadalmi valóságot, amely csak a rátört fény hatására áll össze valamilyen torz képpé, és a merénylő távcsövét, amelyen keresztül célba veszi a világot. Ha az olvasó vissza akarja forgatni a történetet, hogy egy korábbi, biztonságosabb ponthoz térjen vissza, szembesül a valósággal: az idő és a traumatikus tapasztalat nem visszafordítható.

Az olvasó mint cinkos és túsz

Egy ilyen szöveg befogadása radikális újraértelmezést kíván az olvasótól. A hagyományos könyvek passzív megfigyelői pozíciót kínálnak, ám a modern irodalom – különösen egy merénylő monológja – lerombolja a negyedik falat.

Amikor az olvasó belelapoz a könyvbe, a fiktív elkövető egyenesen hozzá beszél. Azzal vádolja a közönséget, hogy „a bennfenteskedő, jól értesültség reményében és bizarr szenzációra éhesen” kezdték el olvasni a szöveget, pusztán azért, hogy a fináléban megtörténjen a várva várt tragédia.

A kérdés, amit az alkotó feltesz, kellemetlen: vajon nem kukkolás-e minden olvasás? Amikor egy sötét, erőszakos gondolatfolyamba merülünk, vajon csupán megfigyelők vagyunk, vagy a perverz kíváncsiságunk révén mi magunk is bűnrészessé, sőt tússzá válunk? A merénylő arra játszik, hogy aki végigolvassa a kiáltványát, az akarata ellenére is a rendszer részévé válik. Ha nem hátralapozunk, azzal is állást foglalunk.

Varázstalaníthatja-e az irodalom a tragédiát?

A könyv központi, visszatérő mondata egyfajta mentőövként és fenyegetésként is szolgál egyszerre: „Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása.”

Ez az állítás az elkövető részéről egy kétségbeesett kapaszkodó a normalitásba. Amíg gépel, amíg a szobájában tartózkodik, addig a cselekmény még nem történt meg. De rejlik ebben egy mélyebb, irodalomelméleti üzenet is. Fehér Renátó hisz abban, hogy a fikciónak mágikus, védelmező ereje is lehet. Ha a társadalom legmélyebb szorongásait, a levegőben lógó fenyegetéseket képesek vagyunk egy könyv formájában megírni és kiírni magunkból, az talán eggyel kevésbé fenyegetővé teszi a valóságot. Az irodalom feladata, hogy varázstalanítsa ezeket a sötét impulzusokat, lehetőséget adva a közös szembenézésre és a traumák feldolgozására.

A kultúra nem kiváltság, hanem közteherviselés

Ahhoz, hogy az irodalom betölthesse ezt a szerepet, radikálisan meg kell változtatnunk a kultúrához való viszonyunkat. Az elkövetők gyakran éppen a megszerzett műveltségüket használják fegyverként. Dávid K., a regény főszereplője rendkívül olvasott, ám ezt a tudást arra használja, hogy a többség felett érezze magát, és igazolja a megvetését.

Ezzel szemben a kultúrának nem szabadna a kirekesztés eszközének lennie. Fehér Renátó, aki vidéki pedagógusok unokájaként nőtt fel, hangsúlyozta, hogy a műveltségi gőg és az elitista „kulturális fölényeskedés” éppolyan szégyenítő és kirekesztő tud lenni, mint az internetes gyűlölet. Az olvasás és az irodalom célja nem a lexikális tudás fitogtatása, hanem a sorsunk és a korszakunk dilemmáinak megosztása. A megszerzett tudás nem rang, hanem „közteherviselés”, amit vissza kell forgatni a közösségbe.

Amikor az emberek egy olvasókörben – legyenek akár laikusok, akár professzionális irodalmárok – egy könyv felett vitatkozva megtalálják a közös hangot, az a leghatékonyabb ellenszer az elmagányosodás és a radikalizáció ellen. Mert ahogy a beszélgetés konklúziójaként is elhangzott: „nagyon kölcsönös viszony alakulhat ki egy könyv fölött, és gondolom, ezt hívjuk hazának.”

Fehér Renátó – fotó: Pelikán János