Nem 25 évesen leszünk „készen”, mert az agyunk 32 éves korunkig építkezik

Duncan Astle, a Cambridge-i Egyetem idegtudósa a Short Wave – NPR szeptember 7-i adásában egy olyan kutatásról beszélt, amelyben mintegy 4000 ember MRI-felvételeit vizsgálták az újszülöttkortól egészen 90 éves korig. A gépi elemzésből nem egy folyamatos, egyenletes öregedés képe rajzolódott ki, hanem több jól elkülönülő korszak, közöttük négy jelentős fordulóponttal.

És az egyik legérdekesebb éppen 32 éves kor körül van.

Honnan jött a 25 éves szabály?

Nem teljesen a semmiből. Az agykéreg már kisgyermekkor után fokozatosan vékonyodni kezd, és a döntéshozatalban, tervezésben és önkontrollban fontos homloklebeny bizonyos érési folyamatai nagyjából a húszas évek közepéig tartanak. Innen született az a leegyszerűsített állítás, hogy 25 éves korra „kifejlődik az agy”. Csakhogy az agy nem egyetlen alkatrészből áll, amely egyszer csak elkészül.

Astle kutatása inkább egy folyamatosan épülő közlekedési hálózathoz hasonlítja. Gyermekkorban, nagyjából kilencéves korig elsősorban a helyi utak épülnek: egymáshoz közeli agyterületek hoznak létre sűrű kapcsolatokat. Ez az az időszak, amikor elképesztő sebességgel tanulunk beszélni, mozogni, olvasni és eligazodni a világban. Kilencéves kor körül azonban megváltozik az építkezés.

Kilencévesen kezdődik az agyi autópálya-program

A következő több mint húsz évben az agy egyre inkább a távoli területek összekapcsolására koncentrál. Ha korábban városokat és utcákat épített, most autópályákat húz közéjük. Az idegrostokat körülvevő velőshüvely, a mielin fejlődése gyorsabbá és hatékonyabbá teszi az információ továbbítását, így az egymástól távol működő agyi rendszerek egyre jobban képesek együtt dolgozni.

A kutatók szerint ez a hálózatépítési szakasz nagyjából 9 és 32 éves kor között egyetlen hosszú fejlődési periódusként jelenik meg az adatokban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy 31 éves ember pszichológiai értelemben kamasz lenne, hanem azt, hogy az agy szerkezeti fejlődése jóval tovább tart annál, mint amit a népszerű „25 éves szabály” sugall.

Harminckét éves kor körül azután újabb váltás következik: a nagy hálózat kiépül, és az agy hosszú, viszonylag stabil korszakba lép.

Harminckettőtől már inkább használjuk, amit felépítettünk

A 32 és 66 év közötti időszakot Astle egy jól összeszokott zenekarhoz hasonlítja. A zenészek már ismerik a darabot, nincs szükség arra, hogy minden hangnál a karmestert figyeljék, a rendszer rutinszerűen és hatékonyan működik.

Ez rengeteg előnnyel jár. Sok feladatot gyorsabban végzünk, mert tapasztalatainkra és kialakult hálózatainkra támaszkodhatunk. Ugyanez részben azt is megmagyarázhatja, miért tűnik nehezebbnek később egy teljesen új nyelv, szakma vagy komplex készség elsajátítása: a rendszer már nagyon hatékony abban, amit ismer, ezért nagyobb munka teljesen új pályákat kialakítani. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a felnőtt agy ne tudna tanulni. A plaszticitás megmarad – csak az építkezés módja változik.

Hatvanhat után ismét átrendeződik a hálózat

A következő nagyobb fordulópont a kutatás szerint körülbelül 66 éves korban jelenik meg. Ekkor *az agy hálózata fokozatosan modulárisabbá válik-: bizonyos területek egyre inkább saját kisebb rendszereiken belül dolgoznak, miközben a teljes hálózat próbálja megőrizni hatékonyságát.

Újabb változás nagyjából 83 éves kor körül következik, amikor egyes kulcsfontosságú agyi csomópontoknak még nagyobb szerep jut a megmaradó hálózat összehangolásában. Ezek természetesen nem születésnapi határvonalak. Nincs olyan, hogy valaki 65 évesen az egyik, másnap pedig már egy másik típusú aggyal ébred. A számok több ezer ember átlagából kirajzolódó fordulópontokat jelentenek, az egyéni fejlődés és öregedés pedig jelentősen eltérhet.

Talán éppen a lassúság az emberi agy szuperképessége

Egy zsiráfborjú percekkel a születése után lábra áll. Egy embergyerek ehhez képest éveken át szinte komikusan kiszolgáltatott, az agya pedig még évtizedekkel később is alakítja saját hálózatát. Evolúciós szempontból ez első látásra meglehetősen rossz konstrukciónak tűnik.

Astle szerint viszont éppen ez lehet az ember egyik legnagyobb előnye. Mivel agyunk jelentős része nem az anyaméhben készül el véglegesre, hanem a valódi világban fejlődik tovább, rendkívüli mértékben képes alkalmazkodni ahhoz a nyelvhez, kultúrához, környezethez és társadalomhoz, amelybe megszületünk. A hosszú fejlődés tehát nem feltétlenül késlekedés, hanem rugalmasság.

És talán ez a kutatás egyik legmegnyugtatóbb üzenete is. Nincs egyetlen pillanat, amikor az emberi agy „elkészül”, majd onnantól már csak használjuk, amíg el nem öregszik. Életünk során újra és újra átszerveződik, másképpen működik, más erősségeket használ.

A huszonötödik születésnap tehát nem valamiféle biológiai célvonal. Sőt, az adatok alapján harmincévesen még mindig javában épülnek azok a bizonyos agyi autópályák. Lehet, hogy a felnőtté válás egyszerűen sokkal hosszabb történet, mint eddig gondoltuk.