Ebben a közegben különösen erős az „egyetlen nagy Ő” mítosza. Agukrisz szerint azonban jóval életszerűbb úgy gondolkodni, hogy nem egyetlen tökéletes ember létezik számunkra, hanem több olyan partner is lehet, akivel nagyon jól összeillünk. A fennmaradó különbségek pedig nem feltétlenül azt jelentik, hogy rossz embert választottunk: sokszor éppen az alkalmazkodás, az összecsiszolódás és a közösen megtett út teszi valódi kapcsolattá azt, ami kezdetben „csak” nagyon jó lehetőség volt.
Ha viszont minden 90 százalékos egyezésből azért lépünk tovább, mert valahol talán létezik egy százszázalékos, könnyen előfordulhat, hogy éveken keresztül újabb és újabb 90 százalékos emberekkel találkozunk.
Régen kevés volt a választás, ma talán túl sok
Nem arról van szó, hogy régen jobb lett volna párt választani. Sokáig a család, a társadalmi helyzet, a vagyon, a vallás és a lakóhely erősen behatárolta, kivel lehetett egyáltalán kapcsolatot kialakítani. A rossz házasságokból pedig sokszor akkor sem lehetett kilépni, ha azok boldogtalanságot vagy komoly traumákat okoztak.
Mégis volt valami, ami ma nagyrészt eltűnt: egy világos keretrendszer.
Ha valaki egy kis közösségben élt, nem merült fel mindennap a kérdés, hogy vajon egy másik városban vagy a világ másik felén él-e valaki, aki még jobban illene hozzá. Ma viszont a telefonunk folyamatosan ezt az érzést keltheti. A szabadságunk összehasonlíthatatlanul nagyobb lett, de ezzel együtt nekünk kell eldöntenünk azt is, milyen kapcsolatot akarunk, mit várunk a másik nemtől, mi számít elfogadható kompromisszumnak, és hol húzódnak a saját határaink.
Az algoritmus nemcsak azt tanulja meg, mi tetszik nekünk – minket is alakít
A közösségi média ráadásul nem egyszerűen megmutatja a világot. Folyamatosan szerkeszti is azt, amit látunk belőle. Agukrisz ezt egy találó példával érzékelteti: senki nem egyik napról a másikra válik megkeseredett emberré. Naponta csak egy egészen kicsivel csúszik odébb, még egy panaszos gondolattal, még egy negatív történettel, még egy apró beidegződéssel, míg évekkel később egészen másképp látja a világot.
Az algoritmusok is hasonlóan működhetnek. Ha egy bizonyos típusú párkapcsolati tartalomnál rendszeresen megállunk, hamarosan még többet kapunk belőle, majd egyre szélsőségesebb változatokat. Így észrevétlenül változhat meg az is, mit tartunk normálisnak, vonzónak vagy elfogadhatónak egy kapcsolatban.
Ezért a tudatos tartalomfogyasztás ma már a társkereséshez is hozzátartozhat. Nem azért, mert minden párkapcsolati tanács rossz, hanem mert könnyű összekeverni az internet által ismételgetett világképet a saját valódi igényeinkkel.
Amikor már a ChatGPT is beszáll a flörtölésbe
Kárpáti Rebeka a beszélgetésben egy 22 éves ismerős példáját hozta fel, aki nyíltan elmondta: amikor egy lánnyal üzenetet vált, a ChatGPT segítségével találja ki, mit válaszoljon. Elsőre ez akár praktikus segítségnek is tűnhet. Miért ne kérhetnénk tanácsot, ha nem tudjuk, hogyan fogalmazzunk?
A probléma ott kezdődik, amikor már nem segítséget kérünk, hanem kiszervezzük magát az ismerkedést. Az első üzenetekből ugyanis nemcsak információt szerzünk egymásról, hanem megismerjük a másik humorát, szóhasználatát, reakcióit, bizonytalanságait és sajátos gondolkodását is.
Ha mindezt egy algoritmus simítja tökéletesre, jogos a kérdés: kivel ismerkedik valójában a másik ember? Azzal, akivel egyszer majd személyesen találkozik, vagy annak egy mesterségesen feljavított kommunikációs változatával?
Az AI használata részben tünet is lehet. Ha valaki ritkán kezdeményez beszélgetést idegenekkel, fél telefonálni, és szinte minden kommunikációja írásban zajlik, egy valódi randevú hirtelen óriási téttel bíró helyzetté válhat. Agukrisz szerint ezért nem feltétlenül „csajozási technikákat” kell tanulni, hanem egyszerűen többet kell emberekkel beszélni. Lehet plusz egy mondatot váltani a recepcióssal, megszólítani valakit egy hétköznapi helyzetben, egy kicsivel tovább megtartani a szemkontaktust, vagy egyszerűen nem azonnal a telefonért nyúlni egy csendes pillanatban. Ezeknek a helyzeteknek nincs romantikus tétjük, mégis edzik ugyanazokat a szociális izmokat, amelyekre később egy randin szükség lesz.
Ahogy sportban sem a döntő közepén tanulunk meg először passzolni, a társas magabiztosságot sem akkor érdemes elkezdeni gyakorolni, amikor végre ott ül velünk szemben az, aki nagyon tetszik.
Egy telefonhívás néha többet ér húsz üzenetnél
A digitális kommunikáció másik furcsa következménye, hogy egyre kevésbé szeretünk valóban beszélni egymással. Egy egyszerű telefonhívás sokak számára már kényelmetlenebb, mint órákig üzeneteket váltani. Pedig egy egyperces beszélgetés gyakran megelőzhet húsz félreérthető üzenetet.
A hangüzenetek sem feltétlenül helyettesítik ezt. Praktikusak lehetnek, de többnyire a küldőnek kényelmesek: ő akkor és úgy mondja el, amit szeretne, amikor neki megfelel, valódi azonnali reakció nélkül. Ugyanilyen kevéssé nevezhető mély kapcsolódásnak három tűz emoji egy Instagram-sztorira.
A technológia rengeteg új lehetőséget adott a kapcsolatteremtésre, miközben paradox módon egyre több módot kínál arra is, hogy elkerüljük a valódi jelenlétet.
Az app nem feltétlenül ellenség
Ettől még a társkereső alkalmazásokat sem kell temetni. Tokár Tamás saját története éppen az ellenkezőjét mutatja: feleségével egy társkeresőn találtak egymásra, és kapcsolatuk már több mint tíz éve tart. Nem feltétlenül az számít tehát, hogy egy alkalmazásban, egy bárban vagy akár egy templomban találkozunk valakivel, hanem hogy mi történik utána.
Az online ismerkedés bizonytalanságát viszont jól mutatja Kárpáti Rebeka meglehetősen extrém története. Egy televíziós szerepléshez kapcsolódó titoktartás miatt egy időszakban nem tudott saját képpel társkeresőzni, ezért modellfotókkal készített profilt. Amikor egy beszélgetés komolyabbá vált, őszintén bevallotta a férfinak, hogy nem ő szerepel a fényképen, de megígérte, hogy később felfedi a személyazonosságát.
Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt: azonnali ghosting. Teljesen érthető módon a férfiak átverésre gyanakodtak. Rebeka később még két érintettet is megkeresett saját hivatalos Instagram-profiljáról, hogy bebizonyítsa: valóban ő állt a furcsa történet mögött. Bizarr kísérlet, de jól mutatja, milyen alapvető problémává vált az online ismerkedésben a bizalom.
A csajozási trükköktől az önismeretig
Agukrisz maga is a korábbi pickup artist, vagyis PUA-kultúra világából érkezett, amely 14–16 évvel ezelőtt még főként technikákról, státuszjelzésekről, testbeszédről és különböző pszichológiai fogásokról szólt. Ezekkel el lehetett érni rövid távú sikereket, de volt egy alapvető problémájuk: ha valaki szerepet játszik azért, hogy megszerezzen egy másik embert, előbb-utóbb együtt kell élnie azzal, akit valójában nem önmagával hódított meg.
A szakértő szerint ezért a fókusz ma sokkal inkább az önismeretre, a tiszta kommunikációra, a határokra és a sebezhetőség vállalására került.
Kevesebb maszk, több valóság. Hosszú távon úgyis az utóbbival kell együtt élni.
A jó randi egyik legjobb technikája: néha maradj csendben
A randevúk körüli szorongás egyik oka, hogy sokan úgy érzik, folyamatosan teljesíteniük kell. Viccesnek, érdekesnek, intelligensnek kell lenniük, miközben minden kínos másodpercet ki kell tölteniük. Pedig az egyik legegyszerűbb és legvonzóbb készség az, ha valaki jól tud figyelni. Nem passzívan hallgat, miközben a következő mondatán gondolkodik, hanem arckifejezéssel, kérdésekkel és reakciókkal követi a másikat. Agukrisz még azt is javasolja klienseinek, hogy *tükör előtt nézzék meg saját mimikájukat-, mert sokan egyszerűen nem tudják, milyen arcot vágnak beszélgetés közben. Nem feltétlenül kell lenyűgözni a másikat. Néha sokkal erősebb élmény azt éreznie, hogy valaki valóban kíváncsi rá.
A léc néha tényleg meglepően alacsonyan van
A modern randikultúrával kapcsolatban sok a panasz, de ennek van egy biztató oldala is. Ha ritkábbá válik a figyelmes és egyenes kommunikáció, akkor éppen ezekkel lehet feltűnően könnyen kitűnni. Pontosan érkezni. Normális, értelmes üzenetet írni. Nem eltűnni szó nélkül. Ajtót nyitni. Figyelni arra, amit a másik mondott. Felhívni, ha valamit két perc alatt tisztázni lehet. Ezek nem titkos csábítási technikák. Éppen ez bennük a lényeg.
Végül mégis beszélni kell
A férfi-női kommunikáció egyik klasszikus patthelyzete, hogy mindkét fél a másiktól várja a bizonyosságot. A férfi szeretné egyértelműen tudni, hogy tetszik-e a nőnek, mielőtt kezdeményez, a nő pedig azt várja, hogy a férfi értse a jelzéseit és lépjen. A végeredmény könnyen lehet két ember, akik kölcsönösen érdeklődnek egymás iránt, mégsem történik semmi.
Az -egyenes kommunikáció természetesen kockázatosabb*, mert egy világos kérdésre világos nemet is lehet kapni. Ugyanakkor éppen ez szabadít meg a hetekig tartó találgatástól. Kárpáti Rebeka saját párkapcsolati példáján keresztül is arról beszélt, hogy amikor egy bizonytalan helyzetben őszintén kimondta saját szándékait és határait, azzal gyorsan sikerült tisztázni azt, amit addig mindketten csak kerülgettek.
Az őszinteség nem garantálja, hogy megkapjuk, akit szeretnénk. Azt viszont igen, hogy tudjuk, hol állunk.
Talán nem az „igazit” kell megtalálnunk
A modern társkeresés valóban nehezebb lehet attól, hogy szinte végtelennek látjuk a lehetőségeinket. Mindig találhatunk új profilt, új tanácsot, új algoritmust, sőt ma már akár egy mesterséges intelligenciát is, amely megírja helyettünk a következő üzenetet.
Csak egy dolgot nem lehet igazán kiszervezni: azt a pillanatot, amikor két valódi ember megpróbál kapcsolódni egymáshoz.
Ehhez továbbra is ugyanazokra a meglepően régimódi dolgokra van szükség: kíváncsiságra, figyelemre, humorra, bátorságra, egyenességre és arra, hogy időt adjunk a másiknak.
Lehet, hogy ezért nem is az a legjobb kérdés, megtaláltuk-e végre a tökéletes embert. Hanem az, hogy amikor találunk valakit, akivel valóban jó lehetne, képesek vagyunk-e abbahagyni egy időre a keresést, és elkezdeni megismerni őt.
