A magyar gazdaság láthatatlan fékje: papíron van ember, a szalagnál viszont alapkészségek hiányoznak

A magyar munkaerőpiac statisztikái első pillantásra megnyugtatóak: a munkanélküliségi ráta 4,5 százalék körül mozog, a foglalkoztatottak száma pedig stabilan meghaladja a 4,6 millió főt. Amikor azonban egy termelővállalat vagy egy logisztikai központ a gyakorlatban próbálja feltölteni a sorait, a papírforma gyorsan szertefoszlik. A vállalatok már nem egyszerűen „kezeket” keresnek; a modern ipari környezetben folyamatokban gondolkodó, digitális rendszereket alapszinten kezelni képes alkalmazottakra lenne szükség. Ehelyett a HR-osztályok gyakran analfabetizmussal, gyenge szövegértéssel és az alapvető munkavállalói motiváció hiányával szembesülnek.

A fluktuáció milliókat emészt fel

Az ipari szektor megítélése sokat romlott az elmúlt évtizedekben. A több műszakos, gyakran éjszakai vagy hétvégi beosztást igénylő gyári munka egyre kevésbé vonzó a fiatalabb generációk számára. Ennek eredménye egy rendkívül instabil munkaerőbázis. A piaci tapasztalatok szerint száz toborzott operátorból jó esetben huszonöt áll ténylegesen munkába, és száz új belépőből három hónapon belül ötvenen el is hagyják a vállalatot.

Ez a gyors cserélődés óriási, és ami fontosabb, megtérülhetetlen költséget jelent a cégeknek. Egyetlen betanított munkás toborzása, beléptetése, munkaruhával való ellátása és a betanulási időszak alatti alacsonyabb termelékenysége milliós tétel. Ha egy év alatt ezer ember fordul meg egy gyár próbaideje alatt, az olyan mértékű pénzügyi veszteség, amely már a vállalatok versenyképességét és napi működését fenyegeti.

Két út maradt, mindkettő komoly áldozattal jár

A belső tartalékok kimerülésével a cégek lépéskényszerbe kerültek, hogy a megrendeléseket – és ezáltal az egy főre jutó árbevételi mutatókat – teljesíteni tudják. Az egyik lehetséges válasz az automatizáció. Ennek előnye a kiszámíthatóság, ahogy azt a Suzuki-gyár több mint tíz évvel ezelőtti példája is mutatja, ahol egy új hegesztősor mintegy félezer ember munkáját vette át (őket akkor a gyár más területein helyezték el). Vagy ilyen az Apollo gumigyára is, amely már a „sötét gyárak” elvén, minimális emberi jelenléttel működik. Az automatizáció azonban rendkívül tőkeigényes és lassú folyamat, amely nem jelent azonnali gyógyírt a másnapi műszakhiányra.

A másik, gyorsabb alternatíva a harmadik országbeli, Európai Unión kívüli vendégmunkások alkalmazása. Bár ez megoldja a fizikai létszámhiányt és gyakran magasabb munkaintenzitást hoz, a gyakorlatban új problémákat generál. A betanítás, a mindennapi kommunikáció, az egészségügyi és jogi ügyintézés, valamint a szállásoltatás komoly adminisztratív és kulturális kihívást jelent a munkáltatóknak. A külföldi munkaerő így nem stratégiai cél, hanem a túléléshez szükséges átmeneti eszköz az ipar számára.

A demográfiai óra gyorsabban ketyeg

A jelenlegi helyzetet tovább súlyosbítja a népesség öregedése. A munkaerőpiacról évente nagyságrendileg 50 ezer aktív munkavállaló tűnik el a nyugdíjazások miatt. A Magyar Nemzeti Bank előrejelzései alapján 2030-ig a legproduktívabb, 25 és 54 év közötti korosztály létszáma negyedmillió fővel zsugorodhat. Ez azt jelenti, hogy a következő években egy folyamatosan szűkülő bázisból kellene egy egyre termelékenyebb gazdaságot építeni.

A vállalatok mindeközben egy úgynevezett VUCA (volatility, uncertainty, complexity, ambiguity) környezetben működnek – azaz a gazdasági folyamatok változékonyak, bizonytalanok, összetettek és kétértelműek. Nem elég, hogy a hazai gazdaság még nem mutat tartós növekedést, a mesterséges intelligencia terjedése és az autóipar radikális átalakulása is állandó alkalmazkodást követel.

Újra kell gondolni a rendszert

A piaci elemzések rámutatnak: a következő öt évben a magyar gazdaság növekedésének legnagyobb akadálya már nem a beruházások vagy a tőke hiánya lesz, hanem az alkalmas, motivált és megfelelő alapkészségekkel rendelkező munkaerő hiánya.

A helyzet kezeléséhez a szakképzés, a felnőttképzés és a foglalkoztatáspolitika teljes összehangolására lenne szükség. Az állami munkaügyi központoknak az egyszerű adminisztráció felől a regionális koordináció felé kell elmozdulniuk. A vállalatok részéről pedig a belső átképzések (re-skill) és a meglévő munkaerő magasabb szintű készségekkel való felvértezése (up-skill) nem csupán egy HR-trend, hanem a hosszú távú gazdasági túlélés egyetlen lehetséges útja.