Tíz év alatt 60 százalékkal nőtt az uniós K+F-keret, a magyar lemaradás mégis konzerválódott

Az európai kormányok tíz év alatt látványosan megnövelték azt a pénzt, amit a költségvetésükben kutatás-fejlesztésre különítenek el. Az Eurostat pénteki közlése szerint – amelyről a Portfolio számolt be – az EU-tagállamok 2025-ben becslés alapján összesen 130,2 milliárd eurót irányoztak elő erre a célra, szemben a 2015-ös 81,1 milliárd euróval. Ez nominálisan 60,5 százalékos bővülés, vagyis a K+F egy évtized alatt tartósan feljebb került a költségvetési prioritások sorában.

A magyar adatokban is látszik nominális javulás, a lemaradás mértéke azonban lényegében változatlan maradt. És van egy sajátosság, amely önmagában többet mond a hazai kutatásfinanszírozás átalakulásáról, mint bármelyik összegszerű adat.

Mit mér valójában ez a szám?

Az Eurostat által közölt mutató neve GBARD, ami a kormányzati költségvetésekben kutatás-fejlesztésre elkülönített előirányzatokat jelenti. Fontos, hogy ez nem a ténylegesen elköltött kutatási pénzt méri, hanem azt, hogy a központi, regionális és helyi költségvetések mennyit szánnak K+F-re. Vagyis szándékot és prioritást mutat, nem megvalósult teljesítményt.

Ettől megkülönböztetendő a GERD, a teljes nemzeti K+F-ráfordítás, amely a vállalati, felsőoktatási, állami és nonprofit szektor kiadásait egyaránt tartalmazza. Egy ország úgy is állhat jobban a GERD-ben, hogy a kormányzati előirányzata alacsony – ha például a vállalati kutatás-fejlesztés súlya nagy. A két mutató tehát nem helyettesíti egymást.

Az Eurostat maga is jelzi a korlátokat: a 2025-ös adatok a legtöbb tagállamnál előzetesek, és az egy főre jutó értékeket a népesség változása is befolyásolja. Ez utóbbi nem mellékes, amikor országokat hasonlítunk össze.

A rés nem záródik

Uniós szinten a K+F-előirányzat 2025-ben a GDP 0,69 százalékának felelt meg, és 2,4 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Az egy lakosra jutó összeg 288,9 euró volt, 57,7 százalékkal több, mint tíz éve.

Magyarországon ugyanez az érték 57,4 euró, ami az uniós átlag alig 20 százaléka. Vagyis egy magyar lakosra ötödannyi költségvetési kutatási forrás jut, mint egy átlagos uniós polgárra.

A rövid távú mozgás sem mutat közeledést. Az EU-ban az egy főre jutó előirányzat 283 euróról közel 289 euróra emelkedett 2024 és 2025 között, ami 2,1 százalékos növekedés. Magyarországon ugyanezen idő alatt 57,2 euróról 57,4 euróra nőtt: 0,3 százalék. Ez a különbség egyetlen év alatt még kicsinek tűnik, de éppen ez a lényeg – ilyen ütemkülönbség mellett a szakadék nem szűkül, hanem lassan tágul.

Ami eltűnt a kimutatásból

A magyar adatsor legszembetűnőbb eleme mégsem az összeg, hanem a szerkezet. Az általános egyetemi alapokból finanszírozott K+F statisztikai aránya a 2010-es évek eleji, nagyjából 30 százalékos szintről 2025-re 0,2 százalékra csökkent.

Ez a kategória a nemzetközi statisztikában azt a kutatási tevékenységet fedi le, amelyet nem célzott pályázat vagy program finanszíroz, hanem az egyetemek általános, intézményi működési forrásaiból becsülnek. Vagyis a felsőoktatás alapfinanszírozásába „beépült” kutatást. Ha ez az arány a harmadról gyakorlatilag nullára esik, az azt jelenti, hogy a magyar kormányzati K+F-előirányzatok statisztikailag szinte teljes egészében célzott, elkülönített tételekként jelennek meg, nem pedig intézményi alapfinanszírozásként.

A rendelkezésre álló adatközlés a változás okát nem részletezi, így annak hátterét ebből az anyagból nem lehet megállapítani. A tény önmagában azonban két különböző módon értelmezhető: jelentheti a finanszírozási logika átalakulását – a szabadon felhasználható intézményi keret helyett programalapú, elszámoltatható forrásokat –, de tükrözhet statisztikai besorolási változást is. A kettő megkülönböztetéséhez az adatközlés önmagában nem elegendő.

Mit jelent mindez a magyar gazdaságra nézve?

A kutatásfinanszírozás szerkezete a gyakorlatban azt dönti el, hogy egy kutató vagy egy egyetemi műhely miből dolgozik. Az intézményi alapfinanszírozás kiszámítható, hosszabb távú és kevésbé köti meg a témaválasztást; a célzott, programalapú források viszont pontosabban irányíthatók, jobban elszámoltathatók, cserébe rövidebb ciklusúak és pályázati aktivitást igényelnek. Egyik sem eleve jobb a másiknál, de a kettő aránya meghatározza, milyen típusú kutatás tud tartósan fennmaradni.

A vállalati oldal szempontjából a kormányzati előirányzat elsősorban jelzésértékű: azt mutatja, mekkora állami keresletre és társfinanszírozásra lehet számítani a kutatás-fejlesztési piacon. Ez érinti a felsőoktatási együttműködéseket, a kutatói munkaerő iránti keresletet és azt is, mennyire vonzó egy ország fejlesztési központok telepítésére.

Az adatokból két dolgot érdemes elkülönítve olvasni. Az egyik, hogy Magyarország kormányzati K+F-előirányzata egy főre vetítve tartósan az uniós mezőny alsó részében van, és a felzárkózás üteme 2024–2025-ben nem gyorsult. A másik, hogy a hazai kutatásfinanszírozás összetétele érdemben átalakult – ennek okait és következményeit azonban a mostani statisztika önmagában nem magyarázza meg.