„Az elakadás egy esély is" – Gedő Ágnes pszichológus a 40 feletti válságokról

Mi az elakadás valójában?

K: A 40 pluszos klienseidtől milyen mondatokat hallasz a leggyakrabban?

V: Az, ami a könyvem címe is lett: elakadtam. Ez egy eléggé divatos szófordulat, és tényleg sokat használják. De ha nem a szófordulatot nézzük, hanem a mögötte lévő problémát, az leginkább az elégedetlenség. Az elégedetlenség az élet valamelyik területével – ami akár több, sőt sok terület is lehet egyszerre. Tulajdonképpen nem érzik jól magukat a bőrükben. Ehhez különböző tünetek társulnak: rossz közérzet, hangulati hullámvölgy, feszültség, idegesség.

K: Tehát az elakadás mögött elégedetlenség van – de mi teszi ezt elakadássá, és nem csak egyszerű elégedetlenséggé?

V: Az elakadást én abban az értelemben értem, hogy valakinek van belátása arra, hogy valami nem jó – tehát érzékeli a problémát –, de nem tud rajta egyedül változtatni. Egyrészt van a felismerés, hogy gond van, másrészt akár objektív, akár szubjektív okok akadályozzák abban, hogy kilépjen ebből a helyzetből. Szubjektív ok lehet például, hogy annyira hangulati mélyponton van, hogy nincs ereje. Objektív ok lehet, hogy nagyon elégedetlen a munkahelyén, de hiába próbál állást keresni, nem sikerül. A kettő persze össze is fonódhat: egy objektív helyzet szubjektív akadályt is okozhat. Ha valakit kirúgnak, és nem talál másik állást, az lelkileg totális mélyponton is landolhat. Erről szól egyébként a könyvben a "Holtpont vagy zsákutca?" fejezet: hogyan lehet különbséget tenni a kettő között, mikor érdemes tovább próbálkozni, és mikor kell belátni, hogy tényleg zsákutca.

K: Az elakadás szó negatív. Lehet ezt a helyzetet jól felfogni, valami pozitívumot látni benne?

V: Szubjektíven mindenképpen rossz, hiszen ez egy tehetetlen állapot. Mindenki volt már elakadva, tudjuk, milyen az, amikor nagyon rossz egy élethelyzet, de mégsem tudjuk megváltoztatni. Ugyanakkor ezek a tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy az ember tanuljon és tapasztalatot szerezzen. A megküzdési készségeket és a problémamegoldást élesben lehet a legjobban megtanulni. Ha van valami nehézség, és jobbról nem sikerül, balról sem, elölről se, hátulról se, és közben eltelik fél év – igen, ez szenvedést okoz, de közben rengeteg fejlődés történik. Az elakadás mindig azt jelzi, hogy valami nem működik és változtatni kell – még ha esetleg évekbe telik is. Ha valakinek teljesen sima az élete, az tanulás és tapasztalatszerzés szempontjából talán szegényebbnek mondható. Az elakadás az önismeretünk része.

Miért pont 40 felett?

K: Miért pont ebben az életkorban robbannak be ezek a dolgok?

V: Az életközepi válság divatos fogalom, de leegyszerűsítve azért, mert a 40 az az életkor, amikor az ember már nem tud tovább halogatni. Huszonéves és harmincéves korban még mondhatjuk: igaz, valami nem működik, de még van időm megváltoztatni. Amikor az embernek még több van előtte, mint mögötte, az egy reményteli perspektíva – egyfajta lottónyereményre várás lelkiállapota. Amikor az ember eléri a 40-et, 42-t, 45-öt, vagy akár az 50-et, akkor már látja, hogy nincs mire várni. A lottónyeremény nem jön el, és ekkor rázuhan a felelősség súlya: ha nem jön magától, akkor nem lesz – kérdés, hogy én mit szeretnék csinálni. Ha mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig, akkor ugyanarra számíthatok. Ez sokakban tudatosul. Kemény feladat, mert szembe kell nézni azzal, amit 10-15 évvel ezelőtt választott az ember – legyen az kapcsolat, munka, bármi –, és az már nem az, aminek elindult.

K: Ilyenkor az emberben ébredhet bűntudat, hogy nem jól választott annak idején?

V: Nem erről van szó. Ez valójában egyfajta szemléletváltás. Ahogy az ember előre halad az életútján és kevesebb van előtte, mint mögötte, teljesen másképpen tekint a lehetőségeire. Ezen túl vannak olyan objektív történések, amelyek nagyon erősen figyelmeztetnek az idő múlására: a szülők idősödése, betegsége, a gyerekek kamaszodása és kirepülése, a karrier stagnálása, az egészségügyi problémák megjelenése. Ezek mind egyfajta emlékeztetők. Ehhez társul a szemléletváltás, hogy már kevesebb van előtte, mint mögötte. Elég nehéz ezzel szembefordulni. Az ember elkezd mérlegelni: milyenek voltak a választásaim? Arról nem is beszélve, hogy erre a korra a tartós párkapcsolatok és házasságok is átalakulnak, sok esetben elhidegülnek, sokan elválnak. Szóval tényleg nagyon sok dolog van egyszerre.

A párkapcsolatok válsága

K: Mi történik 40 fölött a párkapcsolatokban?

V: Ha valaki több évtizede él valakivel együtt, az sok közös célt teljesített: megvan a ház, a gyereket fölnövelték, kirepült. Egy csomó olyan dolog, amin együtt dolgoztak – sokszor másról se beszélgetve, csak a közös gyerekről –, ez így véget ért. És akkor ott maradnak, hogy egymással is kellene. Sokan ekkor döbbennek rá, hogy már nincs közös cél, mint ami az első egy-két-három évben volt. De ez még nem azt jelenti, hogy a megoldás a váltás. Ilyenkor lehetőség van az újratervezésre anélkül, hogy radikálisan változtatni kellene.

K: Tehát az elakadásra nem mindig egy radikális változás a válasz?

V: Dehogy is. Sok esetben erre nincs is lehetőség, valamilyen okból maradni kell. A könyvben is vannak olyan példák, ahol az elakadás fennáll, de éppen nem megoldható. Ha az ember kicsit mögé néz a dolgoknak, akkor az elakadás egyfajta jelzés lehet arra, hogy nem a kilépés a feladat, hanem a helyzet megoldása – akár munkahelyi, akár kapcsolati téren. Sajnos a gyakorlatban sokszor az ember egyszerűen csak sodródik az események után. Mondjuk az elhidegülés behoz egy harmadikat, bármelyik fél részéről – mert az egyik fél az elégedetlenség mellett nyitottá válik, és jön a harmadik. Ritkább, hogy annyira tudatosak vagyunk, hogy felismerjük a helyzetet, és elmegyünk párterápiára. Az ember inkább sodródik, és ami az egyik félnél megtörténik, az a másikkal is gyorsan meg fog.

Életközepi válság és kiégés – rokonok-e?

K: Az életközepi válság mellett sokat emlegetjük a kiégést is. Ez is ugyanebbe a „csomagba" tartozik?

V: Mondhatnám, hogy igen. Az életközepi válság hangulati hullámvölgyet hozhat, és annak lehet része a kiégés is, hiszen az életút közepén az ember a munkáját is értékeli. A kiégés hagyományosan munkavégzéshez kapcsolódó fogalom, és nehéz helyzet. Eredetileg a munkahelyi stresszhez kötötték, amikor először leírták. Ugyanakkor a kiégés nem kötődik az életközepi válsághoz korban – akár egy 25 éves is kiéghet. De mivel a 40 plusszosok már jó régóta dolgoznak, nyilván ők is veszélyeztetettek. Sőt, azt gondolom, hogy az élete során mindenki legalább egyszer megtapasztalja.

Nők és férfiak eltérő elakadási mintái

K: Férfiakat és nőket ugyanúgy érint az elakadás és az életközepi válság?

V: Azért vannak különbségek. Nők esetében az életközepi válság csomagja nagyon sokszor összekapcsolódik azzal az elégedetlenséggel, hogy a saját szükségleteiket sokszor háttérbe szorították. Egy 45 éves nőnél, aki életközepi válságot él át, nagy valószínűséggel az is a csomag része lesz, hogy úgy érzi, eddig gyereket nevelt, folyton szülői értekezletre járt, a férje se foglalkozik vele – egyfajta kizsákmányolt, kizsigerelt életérzése lesz.

A férfiaknál azt tapasztaltam, hogy ez talán inkább összekapcsolódik a teljesítménnyel. Férfiak közül sokan kevésbé vannak kapcsolatban a saját érzéseikkel. Az elakadáshoz kellene egyfajta tudatosulás, de ha valaki nincs kapcsolatban a saját belső világával, ez nehezebb. Az életközepi válság náluk sokszor akkor tör elő, amikor valami nagyon intenzív veszteség történik – például állásvesztés. És akkor jön a kérdés: ki is ő valójában a munkája nélkül? Vagy klasszikusan: megjelenik egy harmadik a kapcsolatban, a férfi részéről. Intenzívebb és teljesítménnyel összekapcsolódóbb élmények ezek, én úgy látom. De fontos leszögezni: mindez egyéni. A nők talán hajlamosabbak, hogy jobban belemenjenek a helyzet megértésébe, a férfiak talán kevésbé – ők inkább intenzív veszteségélményekkor, szükségszerűen kerülnek kapcsolatba a saját lelkükkel.

Második kamaszkor és az időfaktor

K: Megjelenik-e egyfajta „második kamaszkor" is, amikor az emberek gyökeresen megpróbálják visszahúzni a jó érzéseket az életükbe?

V: Az tuti, hogy nagyon sokakban van ilyen érzés. De amíg a kamaszkorban kinyílt a világ, itt inkább mintha bezárulna. Ilyenkor sokan sok mindent kipróbálnak. Aki rájön, hogy például mindig is tengeri körútra akart menni, meg is lenne rá a pénze, de sosem ment – most már nem halogatja tovább. Szerintem ez egy szenzációs dolog. Az időfaktor nagyon lényeges: ez nem az a „még van időm" állapot, hanem a „most már a minőség a fontos". A változások, amiket megbeszéltünk, annyira feltűnőek, hogy azt már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ember rájön, hogy nincs „majd valamikor". Vagy most van, vagy nincs egyáltalán.

Jung, Erikson és a befelé fordulás

K: Mit emelnél ki a könyvből mint legfontosabb üzenetet, ha csak egyet lehetne?

V: Ez is a pszichológiai elméletekről szóló fejezetben van, és nekem annyira tetszik: Jung elmélete az élet első és második feléről. Ő azt mondta, hogy az élet első fele olyan, mint a nap fölfelé hajló mozgása, a második fele pedig, amikor a nap túlhalad az emelkedőn és lefelé megy. A kettőnek teljesen más feladata van. Az élet első fele a státusz megszerzéséről szól – fönn kell tartani magunkat, a családunkat. Az élet második fele – és a könyv olvasói éppen itt járnak – pedig arról szól, hogy az ember forduljon befelé, és ismerje meg magát. Az első szakasz a kifelé fordulásról szól: elindulunk a világba, erőfeszítéseket teszünk. A második a befelé fordulásról: saját magunknak a megismerése. Tulajdonképpen az egész könyv erről szól.

K: Ez magyarázná, hogy az önismeret és önfejlesztés miért pont ennél a korosztálynál válik igazán fontossá?

V: Azt gondolom, hogy az élet első felében mindenki eljut valahová. A második felében pedig rájön, hogy amit megszerzett, azzal valójában nem elégedett. Fiatalon azt hitte az ember: ha lesz gyerekem, ha lesz pénzem, akkor jó lesz. Aztán mindez megvan, és mégis rosszul érzi magát. Ekkor érdemes befelé fordulni, mert az igazság belül van. Nem attól leszünk elégedettek, ha megszerzünk dolgokat. Fiatalon esetleg igen, de 40 felett már nem annyira. A social media mást sugall, de ezek a dolgok hosszú távon nem boldogítanak.

Ehhez kapcsolódik Erikson generativitás vagy stagnálás korszaka is, amit a könyvben szintén feldolgozok. Ez a 40-től 65 évig tartó időszakra vonatkozik, és a megválaszolandó kérdés az, hogy tudok-e valamit rajtam túlmutatót csinálni az életemben. Ez lehet mentorálás, művészeti alkotás, tanítás, sok minden. Erikson szerint ekkor már az embernek a figyelme saját magán is túlmutat – elköteleződés a következő generációt is szolgáló dolgok mellett, mint a fenntarthatóság vagy a közösség. De ehhez is az első lépés az, hogy a figyelmünket befelé irányítsuk.

Hogyan tovább? – Praktikus eszközök az elakadásból való kilépéshez

K: A könyvben van útmutató is, nem csak feltárás?

V: Igen, van egy egészen gyakorlatias rész, ami a kognitív pszichológiai modell alapján lépésről lépésre leírja, hogy mit csináljon az olvasó. Ez a könyv kicsit más, mint az első, amelynek egyfajta munkafüzet része volt. Most nem munkafüzetes, hanem vastagított kiemelésekkel mutatja meg, mit tegyen az ember. Végig is gondolhatja, meg is csinálhatja saját magának.

K: Az elengedés mennyire kulcsa az elakadásból való kilépésnek?

V: Divatos szófordulat, de egyáltalán nem egyszerű. Ha valaki pszichológushoz jön, általában pontosan azért jön, mert ezt egyszerűen nem tudja. Általában már sok mindent próbáltak maguk, és rájöttek, hogy nem megy. A legnehezebb elengedni a negatív gondolatokat. Valaki mozikat lát maga előtt – reggel felkel, és máris látja, hogy jön a végrehajtó, vagy valami hasonló. Valaki belső hangokat hall. Hogyan gondolkodunk, az teljesen egyéni, de ezeket a gondolatokat nem olyan egyszerű elengedni. Erre vannak technikák, amiket aztán lehet tanulni és alkalmazni.

Személyes tapasztalatok – a szerző maga is volt elakadva

K: Te magad megélted ezeket? Kiégésen, életközepi válságon, elakadáson mentél már végig?

V: Az életközepi válságon mindenképpen. A 40-es éveim közepén volt. Saját tapasztalatom, hogy ilyenkor az ember csinál egyfajta 180 fokos fordulatot. Ez a lottónyereményre várás – és aztán 40 valahány körül átfordult nálam is: rájöttem, hogy nem lesz lottónyeremény. Ez az élet, ami most körülöttem van – vagy ez lesz, vagy hozzálátok, és csinálok valamit.

A kiégést is megtapasztaltam, de egészen fiatalon, 28-29 évesen. Akkor váltottam, és jó megoldás volt, mert volt rá lehetőségem. Szerencsés voltam, hogy nagyjából fél év után tudtam váltani.

Elakadás? Gondolkodom. Lehet, hogy már annyira kezelem magamat, hogy ilyent nem nagyon tapasztalok. Magánéleti semmiképpen. Munkahelyi elakadás talán a pályám elején volt, az elakadásnak is tekinthető.

Összegzés – az elakadás mint esély

K: Tehát az elakadás egy jelzés, egy lehetőség a változtatásra – és miközben az ember végigküzdi magát rajta, rengeteg tapasztalatot és önismeretet szerez?

V: Abszolút. Miközben valaki kínlódik egy elakadással, rengeteg mindent megtanul saját magáról. Ha valaki pszichológushoz jár és tényleg dolgozik, képes megtanulni a saját működését: hogyan gondolkodik, hogyan működnek az érzelmei. Ezután már nem sodródik az életében, hanem tudja irányítani a gondolkodását. Ehhez nem egyszerű eljutni, de sokakat egy elakadás visz rá arra, hogy pszichológushoz menjen. El tudom képzelni azt is, hogy valaki meditációval is meg tudja tanulni egyedül. Mindenesetre így vagy úgy, aki a megoldások felé megy, annak lehetőség lesz az elakadásból.

K: Talán így kellene rá gondolnunk – nem valamiként, amit ki akarunk kerülni?

V: Nem is lehet kikerülni. Szinte mindenkinek lesz, van vagy volt elakadása. Mindenki találkozott már ilyennel, vagy lesz még. Arra pedig föl lehet készülni – akár egy könyvből.