Hová tűnik évente három és fél Balaton mennyiségű víz Magyarországról?

Ha van olyan adat, amely egy pillanat alatt megérteti, mekkora a baj a hazai vízháztartással, az ez: Magyarország évente mintegy három és fél Balatonnyi víztöbbletet veszít. Ez a megdöbbentő szám nem csupán egy statisztikai érdekesség, hanem a hazai táj lassú, de biztos átalakulásának tünete. Évszázadokon át az volt a vízépítő mérnökök, az állam és a gazdák közös célja, hogy a folyók ártereiből, a mocsarakból és a földekről a lehető leggyorsabban kivezessék a vizet. Ma viszont az életünk, az élelmiszer-biztonságunk és a klímánk múlik azon, hogy meg tudjuk-e állítani ezt a folyamatot.

Az elmúlt hetek és hónapok időjárási szélsőségei, a semmiből lecsapó, pusztító villámárvizek, amelyeket hetekig tartó, tikkasztó aszályok követnek világossá tették, hogy a hagyományos gátak és csatornák kora lejárt. A természet új szabályok szerint játszik, és ehhez a mérnöki tudománynak is alkalmazkodnia kell.

A mérnöki logika teljes fordulata

Ma egy új árvízvédelmi fal vagy egy csatornarendszer megtervezése már nem pusztán a víz elleni védekezésről szól. A kortárs vízépítés fókusza áthelyeződött: az elsődleges feladat a táj természetes szivacsként való működésének helyreállítása lett.

„Korábban elsősorban arra építettünk rendszereket, hogy elvezessük a vizet. Ma már sokkal inkább arra kell megoldásokat találnunk, hogyan tudjuk összegyűjteni, visszatartani és újrahasznosítani. A vízépítés így egyre inkább arról szól, hogy hogyan lehet a mérnöki tudást a természet működésével összhangban alkalmazni” – fogalmazott Pappert Attila, a KÉSZ Csoport projektigazgatója és vízépítési üzletágvezetője egy közelmúltbeli szakmai beszélgetésen.

Ezt a gondolatot erősíti Udud Péter hidrogeológus, az Aquaprofit vezérigazgatója is, aki szerint ma már minden olyan beavatkozásnak felértékelődik a szerepe, amely képes lassítani vagy helyben tartani a csapadékot és a felszíni vizeket.

Vak sötétben, tíz tonnás gépekkel

De hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? A klímaalkalmazkodás nem csupán papíron megrajzolt tervekben létezik, hanem kőkemény, sokszor extrém körülmények között végzett fizikai munkát jelent.

A meglévő infrastruktúrákat, például a Balaton környéki létesítményeket hozzá kell igazítani az egyre hevesebb viharokhoz és a megváltozott hullámzáshoz. A fonyódi kikötő korszerűsítése során például a hullámtörő védműveket már az új, szélsőségesebb időjárási paraméterekhez kellett kalibrálni.

Ezek a munkálatok a laikus szem számára gyakran láthatatlanok maradnak, pedig a vízépítők mindennapjai időnként egy akciófilm jeleneteire emlékeztetnek. A szakembereknek gyakran 8–10 méteres mélységben, erős sodrásban kell dolgozniuk. Speciális búvárcsapatok és gépkezelők irányítanak több tíz tonnás munkagépeket gigantikus úszóplatformokról, miközben a víz alatt a látótávolság sokszor a nullával egyenlő. Mindez ráadásul úgy történik, hogy a felszínen a normál hajóforgalmat is fenn kell tartani.

A megoldás nem mindig gigantikus

Könnyű lenne azt hinni, hogy a klímaváltozás okozta vízkrízist csak ezermilliárdos, a tájat teljesen átszabó gigaprojektekkel lehet orvosolni. A valóság azonban az, hogy a siker gyakran a mozaikszerű, helyi adottságokra szabott lépésekben rejlik.

Erre kiváló példa a dél-dunántúli Ős-Dráva Program, amely bebizonyította: a vízvisszatartás nem egy zéró összegű játék. A mérnöki beavatkozások nyomán újra megjelent a víz azokon a területeken, ahol korábban már a kutak és a tavak is kiszáradtak. Ez a fajta térségi vízháztartás-javítás egyszerre menti meg a mezőgazdaságot, támasztja fel a helyi ökoszisztémát, és teszi élhetőbbé a környezetet a helyi közösségek számára.

Ahogy Pappert Attila rámutatott: „Nem mindig grandiózus beruházásokban kell gondolkodni. Sok kisebb projekt is képes tartósan javítani egy térség vízháztartását, az ott élők életminőségét és a természeti környezet állapotát.”

Mit jelent ez valójában?
A hazai vízépítés csendes forradalma arra tanít minket, hogy az emberiség nem uralkodhat korlátlanul a hidrológiai ciklus felett. A túlélésünk záloga a jövőben nem a víz leigázása és eltüntetése lesz, hanem az intelligens, tiszteletteljes együttélés egy olyan természeti erővel, amelyből egyre kevesebb jut oda, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.