Klímavédelem vagy ipari visszaesés: miből fizet Európa a zöld átmenetért?

Az európai klímapolitika legnagyobb eszköze, a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) jelenleg egy olyan fordulóponthoz érkezett, ahol már nem az a kérdés, hogy működik-e, hanem az, hogy kinek és milyen áron.

A rendszer logikája egyszerű: aki üvegházhatású gázt bocsát ki, annak kvótát kell vennie minden kibocsátott tonna után. A cél az volt, hogy a szennyezés ára kényszerítse ki a tisztább technológiákat. És bizonyos területeken ez be is jött: az EU-tagállamok erőműveinek és hőtermelő létesítményeinek kibocsátása 2005 és 2023 között közel 49 százalékkal csökkent. Ez azt jelenti, hogy az áramtermelésben a piaci nyomás tényleg átállást hozott.

A probléma ott kezdődik, hogy az acélgyártás nem erőmű. Az áramtermelésnél viszonylag könnyű szenet gázra, majd megújulóra cserélni – acélt viszont zöldhidrogénnel vagy karbonmegkötéssel csak akkor lehet tömegesen gyártani, ha ezek a technológiák elérhetőek és megfizethetőek. Az iparág szerint egyik feltétel sem adott még: a versenyképes árú villamos energia, az olcsó zöldhidrogén, az állami ösztönzők és a karbonmegkötési kapacitás mind hiányoznak ahhoz, hogy a tömeges beruházások elinduljanak.

A gyakorlati következményt jól mutatja az ArcelorMittal számítása: ha megszűnnek az ingyenes kibocsátási kvóták, és a szén-dioxid ára eléri a tonnánkénti 150 eurót, az EU-ban előállított acél költsége a 2030-as évek elejére mintegy 50 százalékkal emelkedhet kizárólag az ETS miatt. Mivel az acél az autóipar, a gépgyártás és az építőipar alapanyaga, ez a drágulás végighullámozna a teljes európai gyártási láncon – végül a fogyasztóknál landolna.

A helyzetet az teszi különösen kényelmetlenné, hogy Európa gyakorlatilag egyedül fizet ilyen mértékű karbonköltséget. Az amerikai és az ázsiai versenytársaknál nem csak a kvóták olcsóbbak vagy nincsenek, hanem maga az energia is jelentősen kevesebbe kerül. Ez azt jelenti, hogy a kibocsátáscsökkentés itt nem feltétlenül jelent kevesebb szén-dioxidot globálisan – lehet, hogy csak annyit jelent, hogy ugyanazt az acélt máshol, esetleg piszkosabb technológiával állítják elő, miközben az európai munkahelyek szűnnek meg. Ezt hívja a szakma karbonszivárgásnak.

Az ipari becslések szerint a változatlan szabályozás akár 30–40 százalékos visszaesést okozhatna az európai feldolgozóiparban, ami közvetve és közvetlenül ötmillió munkahelyet érinthet. Ezek az iparág saját számai, így érdemes fenntartással kezelni őket – de az irányt jól jelzik: a szereplők nem a klímavédelmet vitatják, hanem azt, hogy az átmenet üteme és a technológiai realitás szétcsúszott.

Az ipar ezért azt kéri Brüsszeltől, hogy ideiglenesen fagyassza be az ETS szigorítását addig, amíg a zöld technológiák gazdaságosan működőképesek nem lesznek, és meg nem oldódnak az import-export versenyképességi problémák. A vita így már rég nem arról szól, hogy kell-e védeni a klímát. Arról szól, hogy egy olyan rendszer, amely az erőművekben sikeres volt, ugyanazzal a recepttel ne tegye tönkre azokat az iparágakat, amelyekre az átmenet egyébként is épülne.