A My First Million San Franciscó-i „Shoot Your Shot” különkiadása éppen ilyen vállalkozókat mutatott be: olyan alapítókat, akik nem feltétlenül új világot találtak ki, hanem a fizikai világ régi, bosszantó és drága problémáit oldják meg sokkal ügyesebben. Ez adta a cikk inspirációját.
Az első üzlet: mi történik, ha elmegy az áram?
Nick Haschka cége elsőre nem hangzik különösebben szexinek. Ipari vésztartalék-generátorokat telepít és szervizel. Csakhogy van néhány hely, ahol az áramkimaradás nem kellemetlenség, hanem katasztrófa. Egy kórházi műtőben, adatközpontban, tűzoltóállomáson vagy telekommunikációs toronynál nem fér bele, hogy „majd holnap kijön a szerelő”.
Az OnPoint Generators ezért olyan ügyfeleknek dolgozik, akiknek nem egyszerűen fontos, hanem kötelező, hogy a rendszer működjön. Egyetlen nagyobb adatközpont szervizszerződése évente több tízezer dollárt érhet, a vállalat éves ismétlődő bevétele pedig már 12 millió dollár körül jár.
Haschka történetében azonban nem is ez a legérdekesebb. Korábban vezetési tanácsadóként dolgozott, majd energiaipari stratégiával foglalkozott. Vagyis nem gyerekkora óta generátorokat szerelt. Egyszerűen észrevette, hogy van egy hatalmas piac, ahol sok a megrendelés, kevés a szakember, a nagy cégek pedig lassan mozognak.
És azt is felismerte, hogy nem kell mindent nulláról felépíteni. Korábban például megvásárolt egy irodai növénygondozással foglalkozó vállalkozást, majd tizennégy kisebb céget olvasztott bele. Mire végzett, az egykor jelentéktelennek tűnő „irodai növénylocsolás” tízmillió dolláros üzletté nőtt.
Ez talán az első fontos tanulság: nem mindig új ötlet kell. Néha elég egy régi iparág, amelyet valaki sokkal jobban kezd működtetni.
Mit keres az AI egy generátorszervizben?
A generátorok világában ráadásul ma már a mesterséges intelligencia is megjelent, csak nem feltétlenül ott, ahol elsőre várnánk. Egy meghibásodott ipari berendezésnél az egyik legnagyobb probléma az, hogy rengeteg típus, alkatrész és korábbi javítási tapasztalat létezik. A tudás nagy része évtizedek óta dolgozó technikusok fejében van.
Az OnPoint ezért betáplálta a rendszerébe a korábbi szervizjelentéseket és vállalati dokumentumokat. A terepen dolgozó szakember rögzíti a hibát, az AI pedig a belső tudásbázisból segít összeállítani az alkatrészlistát és az ajánlatot.
Ami egy nagyvállalatnál napokig vagy hetekig tart, azt így akár még a helyszínen el lehet indítani. Az AI itt nem azért érdekes, mert lecseréli a szerelőt. Hanem azért, mert sokkal jobbá teszi a szerelőt.
A cég még a képzésben is használja: a tapasztalt technikusok jelentéseiből tananyag és felkészítő hanganyag készül a következő kollégának. Haschka ezt úgy fogalmazta meg, hogy az embereiket úgy készítik fel egy-egy kiszállásra, „mintha CIA-ügynököket dobnának le Afganisztánban”.
Kicsit túlzó hasonlat, de az üzenet világos: a jövő szakmunkása nem feltétlenül kevesebb technológiát használ majd, hanem többet.
A második történet egy szemetes konténerrel kezdődik
Kevin Moyer korábban a Szilícium-völgyben dolgozott. Értékesítés, termékmenedzsment, technológiai cégek — papíron az a karrier, amelyért sokan mindent megadnának. Csakhogy kiégett. Azt érezte, hogy túl sok réteg választja el attól, amit valójában szeretett volna látni: az erőfeszítés és a bevétel közötti közvetlen kapcsolatot.
A felismerés végül nászútján, egy medence mellett érte. Beszélgetés közben feltűnt neki, hogy az igazán vagyonos emberek közül meglepően sokan egyáltalán nem technológiai startupokból gazdagodtak meg. Volt közöttük ingatlanos, vendéglátós, flottatulajdonos és különféle hagyományos vállalkozások gazdája. Moyer végül egy Smash My Trash nevű franchise-ba szállt be.
Az ötlet szinte nevetségesen egyszerű. Az ipari cégek hatalmas konténerekbe dobálják a hulladékot. Ha a konténer megtelik, egy kamion elviszi, ami alkalmanként akár ezer dollárba is kerülhet. A Smash My Trash viszont még elszállítás előtt összetömöríti a szemetet.
Ha kétszer annyi fér ugyanabba a konténerbe, feleannyiszor kell elvinni. Az ügyfél pénzt takarít meg, a szolgáltató pedig részesedik a megtakarításból. Ennyi. Nincs mesterséges intelligencia, nincs forradalmi platform, nincs futurisztikus prezentáció. Van egy drága probléma és egy könnyen érthető megoldás.
Piros sisakban az ügyfélszerzésért
Moyer kezdetben maga járta a raktárakat ügyfelek után. De nem a recepcióra ment be. Felvett egy piros védősisakot, kezébe fogott egy írótáblát, és inkább a telephely hátsó részén kereste meg azokat, akik ténylegesen a konténerekkel dolgoztak. Tőlük megtudta, milyen gyakran viszik el a szemetet, ki dönt a szerződésekről, és nagyjából mennyit költhet rá a cég. Ezután már konkrét számokkal ment a vezetőhöz: ennyit költesz most, ennyit tudok neked megtakarítani-
Ez a módszer annyira működött, hogy már három-négy megfelelő ügyfél képes volt kitermelni egy teherautó és a sofőr teljes költségét. Néhány év múlva a cég évi körülbelül 450 ezer dollár üzemi eredményt termelt, Moyer pedig végül 1,8 millió dollárért adta el a vállalkozását. Az üzlet nem volt könnyű. Kamionok romlottak el, sofőröket kellett irányítani, közben pedig ott voltak a hitelek és személyes garanciák.
De pontosan ez a történet lényege. A valódi vállalkozás gyakran kevésbé látványos, mint ahogyan az Instagramon elképzeljük.
A harmadik vállalkozó 24 éves, és a ruhásszekrényében gyártott
Noam Eisenberg története viszont már majdnem klasszikus garázsstartup — csak garázs helyett egy ruhásszekrénnyel. Eisenbergnek komoly állkapocsfájdalmai voltak. Reggelente időnként alig tudta kinyitni a száját, ezért keresett valamilyen hordozható, melegítő-masszírozó eszközt. Nem talált, úgyhogy épített egyet.
Gépészmérnök-hallgatóként YouTube-videókból, Reddit-posztokból és más ingyenes forrásokból tanulta meg az elektronikatervezés alapjait. Kevesebb mint 3000 dollárból elkészítette az első működő prototípust, két 3D nyomtatóval pedig saját lakásában kezdte gyártani a terméket. Innen indult a Your TMJ. A cég ma havi körülbelül 430 ezer dolláros forgalmat ér el.
Amikor a rendelésállomány már túl nagy lett az otthoni gyártáshoz, Eisenberg nem épített saját üzemet. Megállapodott a logisztikai partnerével, odavitte a 3D nyomtatókat, és a raktár dolgozóival szereltette össze a termékeket. Még ma sincs teljes állású alkalmazottja.
Ez a fajta barkácsolós vállalkozásépítés talán többet mond a mai lehetőségekről, mint bármelyik milliárd dolláros startup története.
A marketinghez pedig kellett egy kamu vape
A termék egyébként külsőre némileg hasonlít egy e-cigarettára. Ahelyett, hogy ezt problémának tekintették volna, marketingötlet lett belőle. Az egyik videójukban Eisenberg egy repülőgépen használja az eszközt, mire egy felháborodott utas rászól, hogy vape-el a fedélzeten. Ő pedig magyarázkodni kezd, hogy szó sincs erről, ez valójában egy állkapocs-masszírozó.
A jelenet természetesen megrendezett volt. A videót több mint százmilliószor nézték meg. És ezzel az egész termék ismertté vált.
Talán rossz helyen keressük a „nagy ötletet”
A három történet látszólag semmiben nem hasonlít egymásra. Az egyik cég kritikus generátorokat szervizel. A másik összetöri a szemetet. A harmadik állkapcsokat masszíroz. Mégis pontosan ugyanaz történik mindhárom esetben.
Valaki észrevett egy olyan problémát, amely mások számára túl hétköznapi, túl fizikai vagy egyszerűen túl unalmas volt ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Aztán feltette a kérdést: lehet ezt gyorsabban, olcsóbban vagy egyszerűbben megoldani?
Haschka mesterséges intelligenciát vitt egy hagyományos szervizcégbe. Moyer egy konténernyi levegő szállítását szüntette meg. Eisenberg pedig néhány ezer dollárból megépített egy olyan terméket, amelyet ő maga szeretett volna megvásárolni. Talán ezért a következő nagy üzleti ötlet keresésekor nem feltétlenül azt kell kérdeznünk, milyen új technológiát lehetne feltalálni.
Érdemesebb körülnézni, és megfigyelni, mi az, ami drága, lassú, bosszantó vagy egyszerűen rosszul működik körülöttünk. Lehet, hogy ott már készen vár az üzlet. Csak eddig mindenki túl unalmasnak találta ahhoz, hogy lehajoljon érte.
