Édesanyja 104 évig élt – és nem volt könnyű élete
Ha Ungár Anikó a hosszú életről beszél, szinte elkerülhetetlenül édesanyjához jut el, aki 104 éves korában halt meg. Anikó természetesen tudja, hogy ebben a genetikának is szerepe lehetett, mégis úgy gondolja, az adottságokat ápolni kell, különben önmagukban keveset érnek.
Édesanyja 1911-ben született, átélte a 20. század legsúlyosabb történelmi traumáit, a második világháború alatt pedig négy hónapot töltött a lichtenwörthi koncentrációs táborban. Anikó megőrzött egy különösen beszédes történetet ebből az időszakból: édesanyja szalmaszálakból készített magának rögtönzött mérőeszközt, amellyel pontosan kimérte a kiosztott kenyeret, hogy az igazságosan jusson mindenkinek. A saját adagját pedig apró darabokra osztotta, és lassan ette meg, hogy legalább az evés élménye tovább tartson.
Nem lett ettől több kenyér, de egy olyan helyzetben, ahol szinte semmit nem lehetett irányítani, mégis talált valamit, ami fölött megőrizhetett valamennyi kontrollt. Talán ez az a fajta belső tartás, amelyet Ungár Anikó később maga is továbbvitt.
Az édesapja egészen másképp élt együtt a múlttal
Édesapja, Ungár István bűvész 1941 és 1945 között munkaszolgálatos volt, egy században többek között Örkény Istvánnal és Presser Gábor édesapjával. Amikor hazatért Szombathelyre, a családi házat kifosztva találta, rokonságából pedig sokan nem tértek vissza.
A traumát mégis egészen másképp kezelte, mint a felesége. Gyerekkoráról, szüleiről és testvéreiről később szinte egyáltalán nem beszélt, mintha egy teljes életszakaszt lezárt volna magában. Ungár Anikó ebből a két nagyon különböző szülői mintából azt tanulta meg, hogy a fájdalmat nem lehet meg nem történtté tenni, de nem szabad hagyni, hogy az váljon az ember további életének egyetlen meghatározó történetévé.
Öt év Izrael, aztán mégis hazatérés
Gyerekkorának egy részét Izraelben töltötte: a család nagyjából két-három éves korától nyolcéves koráig élt ott. Édesanyja rokonsága már 1937-ben kivándorolt, így elkerülte a későbbi üldöztetést, a család mégis visszatért Magyarországra, elsősorban az édesapa honvágya miatt.
Ungár Anikót máig lenyűgözi ennek az ellentmondása. Egy ember, akit munkaszolgálatra vittek, aki elveszítette rokonságának jelentős részét, mégis visszavágyott abba az országba, amelyhez az otthonát kötötte. Saját zsidó identitását Anikó ma sem elsősorban vallási rítusokon keresztül éli meg, hanem kulturális és személyes örökségként, amelyhez számára alkalmazkodás, tudás, túlélés és közösségi tapasztalat kapcsolódik. Éppen ezért fontosnak tartja azt is, hogy ezt a hátteret nyíltan vállalja.
Nem is bűvésznek készült
Bűvész édesapa mellett könnyű lenne azt feltételezni, hogy Ungár Anikó pályája eleve elrendeltetett volt, valójában azonban színésznő szeretett volna lenni, a bűvészetet pedig inkább férfias műfajnak tartotta. A fordulat akkor jött, amikor otthon pusztán a sok megfigyelés alapján hibátlanul megismételte édesapja egyik hosszasan gyakorolt mutatványát.
Ungár István azonnal felismerte lánya színpadi érzékét, és elkezdte komolyabban terelni a bűvészet felé. Anikó mindössze 16 évesen, az 1965-ös Ki mit tud? színpadán mutatkozott be országos közönség előtt, és a televíziós szereplés szinte azonnal ismertté tette. Mégsem úgy beszél erről az időszakról, mint egy gondosan felépített karrier kezdetéről, inkább úgy, mintha egyszer csak kiderült volna: ez az a terület, amelyben természetesen tud működni.
A siker soha nem írhatta felül a magánéletet
Saját bevallása szerint a pályájából valószínűleg még többet is kihozhatott volna, ha minden lehetőséget elfogad. Ő azonban tudatosan más sorrendet választott. „Tudtam nagyon sokszor nemet mondani, amikor bezavart az életembe, a gyerekembe, vagy bármibe, amitől nekem a magánéletem sérülne” – fogalmazott.
Ez a gondolkodás a veszteségekhez való viszonyában is megjelent. Amikor édesapja 73 évesen meghalt, saját fájdalma mellett rögtön arra koncentrált, hogyan tud támaszt adni édesanyjának. Később első férje, Baronitz Zsolt, fia, Baronits Gábor édesapjának elvesztését is át kellett élnie. A fájdalmat nem tagadta, de mindig igyekezett felismerni azt a pontot, amikor egy lezárult fejezet után újra el kell kezdeni élni.
57 évesen új szerelem, két kisgyerekkel együtt
Az egyik legnagyobb újrakezdés éppen akkor érkezett az életébe, amikor sokan már inkább a nyugodtabb évekre készülnek. 57 éves volt, amikor megismerte jelenlegi férjét, Ivánt, aki akkor két kisgyermeket nevelt egyedül: egyikük három és fél, a másik öt és fél éves volt, miközben Anikónak már volt egy 15 éves fia.
Az új szerelemmel tehát egy teljes mozaikcsalád érkezett az életébe. Nem készített hozzá stratégiát, és nem mérlegelte hónapokon keresztül, vajon akar-e még ebben az életkorban két kisgyerek mindennapjainak részévé válni. Egyszerűen belesimult az új helyzetbe, a kapcsolat pedig immár több mint két évtizede tart.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Ungár Anikó szerint minden kapcsolatot bármi áron meg kell menteni. Éppen ellenkezőleg: ha azt érezte, valaki meg akarja változtatni, vagy egy kapcsolatban elveszíti önmagát, képes volt felállni. Saját bevallása szerint a valódi párkapcsolati érettséghez neki is évtizedek kellettek, és úgy érzi, csak 60–65 éves kora körül jutott el oda, hogy igazán tisztán lássa saját működését és döntéseit.
Festeni 77 évesen? Miért ne?
Nemrég a közösségi médiában meglátott egy festőtanfolyamot, másnap pedig már jelentkezett is. Olajfestést kezdett tanulni, pedig bár gyerekkorától jó volt a kézügyessége és divattervezést is tanult, festővászon előtt korábban soha nem dolgozott.
Ma azt mondja, festés közben teljesen megszűnik körülötte a világ: a színek keverése, a tónusok keresése és a kép felépítése olyan flow-élményt ad neki, amelyben egyszerűen eltűnik az idő. Nem azért csinálja, mert 77 évesen új karriert szeretne kezdeni, hanem azért, mert érdekli, és számára ez önmagában elég ok valamibe belevágni.
Közben már a hetedik nyelvét tanulja
A festőórán egyszer meghallotta tanárát franciául telefonálni, megtetszett neki a nyelv hangzása, és eldöntötte, hogy megtanul franciául. Ez immár a hetedik nyelv az életében: magyarul és németül anyanyelvi szinten beszél, emellett angolul, héberül, spanyolul és olaszul is kommunikál.
A franciával persze küzd, az írás és a nyelvtan nem mindig egyszerű, de nem vizsgára készül, és nem akar senkinek bizonyítani. Éppen a tanulás öröméért csinálja, és ebben van valami nagyon felszabadító: egy bizonyos életkor fölött már nem kell valamiben jónak lennünk ahhoz, hogy örömünket leljük benne.
Súlyzós edzés akkor, amikor még senki nem beszélt longevityről
A longevity ma divatos kifejezés, Ungár Anikó azonban már a kilencvenes években rendszeresen súlyzózott és tudatosan figyelt arra, hogyan táplálkozik, amikor mindez még jóval kevésbé tartozott az általános életmódkultúrához.
Mégsem él kényszeres egészségprogram szerint. Sokkal inkább figyel a saját testére, és közben ragaszkodik azokhoz az apró rutinokhoz, amelyek évtizedek óta jól esnek neki. Ilyen például a reggelije: cappuccino és pirítós vajjal, cukormentes narancszselével, nagyjából negyven éve.
Nem azért, mert ez lenne a hosszú élet tudományosan kiszámított receptje, hanem mert szereti. Nála a test karbantartása nem önfegyelmi verseny, hanem következetes figyelem arra, mitől érzi magát jól és erősnek.
„Soha nem a koromhoz öltözöm”
Talán ugyanez a szabadság jelenik meg a külsejében is. „Soha nem a koromhoz öltözöm, hanem a karakteremhez és a stílusomhoz” – mondja.
Nem érti azt az elvárást, hogy bizonyos életkor után az embernek automatikusan vissza kellene vennie önmagából. Szerinte a méltóság nem ruhahosszt, frizurát vagy visszafogottságot jelent, hanem azt, hogyan bánunk másokkal, hogyan szeretünk, mennyire vagyunk tisztességesek és mennyire maradunk önazonosak.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hetvenévesen mindent ugyanúgy kell csinálni, mint húszévesen. Inkább azt, hogy nem azt kell keresni, mi illik általában egy 77 éves nőhöz, hanem azt, mi illik ahhoz az emberhez, aki ezt az életkort megélte.
Talán nem a fiatalságot kell megőrizni
Nincs varázsreggeli, tökéletes edzésterv vagy olyan életfilozófia, amely garantál 104 évet. Ungár Anikó történetéből inkább az rajzolódik ki, hogy a vitalitás sok apró döntésből áll össze: abból, hogy tudott nemet mondani, újrakezdett 57 évesen, nem engedte, hogy a veszteségekben ragadjon, és 77 évesen is képes kezdőként leülni egy festővászon elé vagy nekifogni egy új nyelvnek pusztán azért, mert kíváncsi rá.
Talán ezért nem is az a legérdekesebb kérdés, hogyan maradhatunk mindenáron fiatalok. Sokkal fontosabb, hogyan őrizhetjük meg azt a fajta nyitottságot, amely miatt reggel még mindig várjuk a következő napot, és van valami, amit szeretnénk látni, megtanulni vagy kipróbálni benne.
Fotók: Rtlklub.hu
