„A siker azt jelenti, hogy ma sem adtam fel” – Buti László útja a csontdaganattól az Ironman rajtjáig

Kevés előadó áll úgy színpadra, hogy alig egy hét múlva élete legmeghatározóbb versenye vár rá. Buti László a A lehetetlen is lehet terv című TEDxUdvarhely-előadásában elmondta, hogy az Ironmant 11 órás célidőre tervezi. Azt reméli, hogy a célba éréssel feltehesse a piros pontot az Ironman M betűjére. Ez a verseny jól ismert logójára utal, amelyen az M fölött egy piros pont áll. A célvonal az ő esetében több egy sportteljesítménynél: egy évekig tartó betegség, két nagy veszteség és egy rendkívül kockázatos műtét utáni felépülés lezárása is lenne.

Buti sokféle szerepben mutatkozott be: tőrvívóedző, hegyimentő, hivatásos atlétikaedző, triatlonedző, aktív sportoló és triatlonista. Hangsúlyosan beszélt arról is, hogy családapa, két „csodálatos gyermek” édesapja. Humorral jegyezte meg, hogy a szervezők által adott 15 perc edzőként és sportolóként neki sokkal hosszabbnak tűnik.

Az előadás alapgondolatát már a nyitásban megfogalmazta: „Az élet megtanított arra, hogy nem a kupák, nem az érmek a legfontosabbak. Nem a győzelem számít, hanem az, hogy ezen az úton mit tanultunk és mivé váltunk.”

Az akarat, amely nem születik velünk

Buti életének több mint 30 éve része a versenyzés. Terepfutásban, maratonfutásban, síelésben és síversenyzésben, triatlonban és hegyimentésben is szerzett tapasztalatot. Edzői hitvallását egyetlen képben foglalta össze: „A győzelmet nem a célvonalnál nyerjük meg. A győzelmeket azok az esős reggelek nyerik meg, amikor felkelünk, cipőt húzunk annak ellenére, hogy nincs kedvünk elmenni edzésre.”

A képet hétköznapi mozdulatokkal egészítette ki: felülni a kerékpárra, felcsatolni a síbakancsot, felhúzni a lécet és lecsúszni a lejtőn. Saját bevallása szerint 30 év alatt egyetlen versenyt sem adott fel, mindegyiken célba ért. Hozzátette, hogy ez nem jelentette azt, hogy minden a terv szerint alakult. Arról döntött tudatosan, hogy egy pillanatnyi kudarc, csalódás vagy akadály nem állíthatja meg.

Gyakran kérdezik tőle, honnan ez az elszántság és ez az erő. A válasza az előadás központi tézise lett: az akarat nem velünk születik, hanem az életünk során tanuljuk. Ez a gondolat a beszéd végén is visszatért, és a betegségéről szóló beszámoló is erre épült.

Hegyek, mentés, edzősködés

Pályája a hegyekben kezdődött. 1988-ban állt először sílécre. Önironikusan elmondta, hogy akkoriban sokkal többet esett, hiszen, ahogy fogalmazott, „látják, milyen kicsi vagyok”. Leporolta a havat a ruhájáról, és folytatta. Akkor még nem tudta, hogy valójában az akaraterejét edzi. A Madarasi Hargita számára azóta sem csupán síközpont, hanem az a hely, ahol „kicsit rend lesz a fejemben, kicsit megnyugszom”.

2007-ben önkéntes hegyimentő lett, mert úgy érezte, amit a hegyektől kapott, azt valamilyen módon viszonoznia kell. A mentés megtanította nyomás alatt dönteni. Ennek legfontosabb tanulságát így fogalmazta meg: „Meg kell hozni a döntést. Nem a legnagyobbat, nem a leglátványosabbat, hanem az első jó döntést.”

Fiatalon sokat atletizált, és ez a sportág végigkísérte a pályáját. 2010 óta a Székelyudvarhelyi Iskolai Sportklub atlétikaedzőjeként dolgozik és tanul. Edzői szemléletéről azt mondta: „Nem a tehetséges sportolókat kerestem. Azokat a sportolókat, akik akkor is dolgoztak, amikor senki nem nézett rájuk.”

2011-ben felnőttként tért vissza a versenysportba, és rengeteg terepfutó- és maratonversenyen indult. 2012-ben hegymászó társaival megmászta a Mont Blanc-t. 2014-ben új sportág lépett az életébe. Nevét az előadásban nem mondta ki, de a szövegkörnyezetből a triatlonról van szó. Ebben találta meg leginkább önmagát, és sportolóként, edzőként, versenyzőként is a mindennapjai része lett.

Egy verseny, amelyet nem ő választott

Az előadás ezen a ponton hangnemet váltott. Buti szavaival egy „teljesen átlagos nap” után az élet egy olyan versenyre nevezte be, amelyet nem ő választott. A hegy képe új jelentést kapott: egy nagyon magas hegy állt előtte. Nem tudta, milyen hosszú lesz az út és mi vár rá, csak azt, hogy mindenáron meg kell gyógyulnia.

2020 márciusában döntött úgy, hogy kivizsgáltatja azt a csontos elváltozást, amely az évek során a gerince mellett jelent meg. Sportolóként addig mindig felgyógyult a sérüléseiből, ez azonban nem múlt el. Az udvarhelyi orvosok röntgenfelvételt készítettek, és ennek alapján úgy látták, hogy a dolgot sokkal komolyabban kell venni. A diagnózist egy MRI-vizsgálatnak kellett volna meghoznia.

Ekkor azonban 2020. március 14-én, ahogy Buti fogalmazott, megérkezett a Covid, és „leállt minden”. Ami korábban egy-két nap alatt elintézhető volt a kórházakban, abból hetek, hónapok lettek. Az MRI csak 2020 júniusában készült el, amikor a világ kicsit újraindult. A diagnózis: kondroszarkóma, egy nagyon rosszindulatú csontdaganat.

Az udvarhelyi orvosok tanácsára külföldre utaztak. Az ottani orvosi stáb őszintén beszélt vele: nagyon komoly műtét vár rá. Az orvosok szerint a sportok, amelyek addig az életét jelentették, később talán nem lesznek részei, a mozgása korlátozott lesz, és ha a műtét sikerül, nagy valószínűséggel segédeszközzel, bottal, bicegve fog járni.

A pszichológus és a völgy

Buti elmondta, hogy abban a kórházban évente egyszer, nagyon különleges esetekhez pszichológust küldenek, és ő ilyen esetnek számított. Néhány órás beszélgetés után a pszichológus gondolatai és határozottsága döbbentették rá, hogy bármilyen kockázat árán vállalja a műtétet. A pszichológus maga is a hegy képét használta:

„Buti úr, maga nagyon fiatal, élete csúcsán van. Nagyon-nagyon magas hegyen van. De ha újra hegyeket szeretne mászni, akkor meg kell fordulni, le kell jönni a völgybe, és teljesen újra kell kezdenie mindent.”

Ehhez kapcsolta az előadás egyik legerősebb mondatát: „Az akarat nem azt jelenti, hogy nem félünk, az akarat azt jelenti, hogy félelmünk ellenére is megtesszük a következő lépést.” Itt hozta szóba először azt az udvarhelyiek által ismert mondást is, amely később többször visszatért: „falatonként az elefántot”.

Halasztás, versenyek és két veszteség

A döntés és a műtét között azonban hosszú idő telt el. Az orvosok a beavatkozásra készítették fel, Buti viszont maga akarta irányítani az életét, és továbbra is sportolt. Orvosaitól „egy hónap bakancslistát” kapott, vagyis egy hónapot arra, amit még meg akar tenni. Ez alatt egy síedzésen eltörte a vállát, ami újabb halasztást, várakozást és gondolkodást hozott.

Az előadás legszemélyesebb része egy veszteségről szólt. Buti elvesztett egy embert, akinek szavai szerint ott kellene ülnie a közönségben, és akivel együtt kellene indulnia a következő heti Ironmanen. Nevet nem mondott. Elmondta, hogy feltette magának a kérdést, miért történt, de választ soha nem kapott. Felismerést viszont igen: „Azt az életet nem mi teremtettük, azt az életet ajándékba kaptuk, és ami ajándék, arra minden áron ügyelnünk kell.”

Ez nagy töréspontot jelentett számára. Úgy döntött, hogy 2020 júniusa és 2021 októbere között a lehető legtöbb versenyen részt vesz. Az ország minden részébe elment terepfutó-, maraton- és triatlonversenyekre, télen pedig a síelés és a síversenyzés vette át a főszerepet.

2021 októberében elvesztette édesanyját. „Aki vesztette már szüleit, az tudja, hogy mekkora drámával jár” – mondta. Ez a veszteség döbbentette rá, hogy amit egyik nap még megtehetünk, arra másnap már késő lehet. 2022 januárjában kiutazott az orvosaihoz, akik vállalták a műtétet, de előtte biopsziát írtak elő.

Egy pillantás a váróteremben

Az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete egy héttel a műtét előtt, a váróteremben történt. Mellette két kislány ült, vihorásztak, kacarásztak. Aztán megérkezett az apjuk, akinek amputálva volt a lába. Mosolyogtak, megölelték egymást, és csendben távoztak. Butinak az apával egyetlen szemkontaktusa volt.

Ez a pillantás az ő szavaival „felkapcsolta azt a lámpát, azt az égőt”, amely azóta is világít a fejében. Addig mindig azt látta, mi mindent veszíthet. Ez az ember megmutatta neki, hogy az élet akkor is lehet teljes, ha bizonyos dolgok megváltoznak benne:

„Lehet, hogy mindent újra kell tanuljunk, de az életünk lehet teljes. Nem az életemet veszik el tőlem, hanem át kell egy kicsit formálnom. Ugyanaz az edző, ugyanaz az apa, ugyanaz a sportoló tudok lenni.”

A műtét előtti estén azzal feküdt le, hogy megpróbálja megmászni az élet által elé állított hegyet.

Tizenegy és fél óra a műtőben

A műtét 11 és fél órán át tartott. Hogy valójában hogyan sikerült, azt Buti csak két-három héttel később értette meg, amikor tolókocsiban betolták az orvosához. A felesége is ott ült. Elmondása szerint az orvos lesütötte a fejét, az íróasztalt nézte, majd így szólt: „Buti úr, magát nagyon szeretik.”

Buti először nem értette, mire gondol. Az orvos ezután elmondta, hogy a műtét első három órája után meg kellett állniuk: az idő ketyegett, és nagyon kockázatos, veszélyes lett volna folytatni. Ekkor Buti beszámolója szerint történt valami, amit „napjainkig nem tudunk megmagyarázni”, és a műtétet sikeresen befejezték.

Buti hangsúlyozta, hogy az orvos nem akart semmit bizonyítani, csak elmondta, amit átélt. A mondat súlyát számára az adta, hogy olyan ember mondta, aki a tudománynak és a sebészetnek szentelte az életét. Ehhez kapcsolódik az előadás egyik legidézhetőbb gondolata:

„A műtét ajtaján egyszer átgurítják az embert, de a gyógyulásnak a kapuján minden egyes nap saját magadnak át kell lépned.”

„Maga versenyezni fog”

Egy héttel a hazautazása előtt az orvos benyitott a kórterembe. Buti lába fel volt rakva. Az orvos megveregette a lábfejét, és azt mondta: „Buti úr, maga versenyezni fog. Síversenyen fog indulni.”

Buti szerint ez egy egyszerű, talán meggondolatlan mondat volt, számára viszont olyan kapaszkodó lett, amely később hatalmas támaszt adott. Az előadásban visszatérő motívum, hogy a fordulatokat egy-egy emberi találkozás hozta: a pszichológus a völgyről, a váróteremben ülő apa egyetlen pillantása és a sebész két mondata.

Sportolóként a gyógytornán

A felépülés hónapjai és hetei Buti elmondása szerint nagyon kemények voltak, minden mozdulat és minden nap nehezére esett. Sokszor legszívesebben befelé fordult volna, és ki sem kelt volna az ágyból. Mégis minden reggel meghozta a döntést, hogy feláll, megpróbálja, és megteszi a következő lépést.

Rehabilitációjában a legkülönlegesebb a hozzáállása volt. A gyógytornára mindig úgy ment, mint egy edzésre: felvett egy versenyen kapott vagy nyert sportpólót, rövidnadrágot húzott, és a cipőjét is lecserélte. Akkor még sem állni, sem ülni nem tudott, csak segédeszközzel közlekedett, de ahogy fogalmazott, „minden egyes reggel úgy mentem be a gyógytornába, mint sportoló, nem pedig beteg”. Elmondta azt is, hogy a többi beteg közül sokan magukba roskadtak, és nem tudták megtenni ezt a lépést.

Az újrakezdésről így beszélt: „Az újrakezdés nem szégyen, az újrakezdés nem kudarc, nem visszalépés.” A „falatonként az elefántot” elvét is konkrét képekkel töltötte meg: „Nem kell egyből lefutni a maratont, csak fel kell húzni a cipőt. Nem kell egyből fölmenni a hegy legmagasabb csúcsára, csak megtenni az első lépést.”

A siker új mércéje

Az előadás zárásában Buti összefoglalta, mit tanult. Elmondása szerint a döntéseket egymás után hozták meg, és minden este úgy feküdtek le, hogy sikeres volt a nap, mert:

„A siker nem azt jelenti, hogy mindig a dobogóra felérek, mindig megkapom azt az érmet a nyakamba. A siker azt jelenti, hogy ma sem adtam fel.”

Üzenete a közönségnek az volt, hogy ezeket a döntéseket, amelyek nem velünk születtek, minden egyes reggel meg lehet hozni. Szerinte aki így tesz, és minden nap sikerrel fekszik le, egyszer visszatekintve észreveszi, hogy lépésről lépésre „sikerül nekünk egy egész hegyet megmászni”.

Személyes hang, visszatérő képek

Buti előadása nem a pátoszra, hanem a sportolók egyszerű nyelvére épült. Konkrét képekkel dolgozott: a cipő felhúzása, a síbakancs csatja, az esős reggel, a sportpóló a gyógytornán. Humora főleg az elején jelent meg, például a 15 perc „hosszúságáról” vagy a gyerekkori esésekről szóló megjegyzésekben, és ez oldotta a később következő súlyos témákat.

A beszédet két metafora keretezte. A hegy a gyerekkori síeléstől a Mont Blanc-on át a betegségig kísérte végig a történetet, a pszichológus szavaiban pedig a csúcsról a völgybe vezető, majd onnan újrainduló útként jelent meg. Az elefánt, amelyet falatonként kell megenni, a lépésenkénti haladás elvét fejezte ki.

A történet ívét a sportolói önazonosság, a veszteségek és a betegség, végül a siker újradefiniálása adta. A keretet pedig az a verseny jelentette, amely az előadás idején még előtte állt: az Ironman, amelyet 11 órás célidőre tervezett, és amelyen eredetileg azzal az emberrel együtt indult volna, akit a betegsége évei alatt elveszített.