Mit kezdjünk az akaratunkkal, ha a cél elérhetetlen? Somodi Júlia a fia betegségéről és a mesék erejéről

A rendezvény témája „az akarat ereje” volt, Somodi Júlia mégsem a győztesek nézőpontjából állt ki a közönség elé. A mesemondással és meseterápiával foglalkozó édesanya a TEDxUdvarhely előadásában kimondottan a tehetetlenség és a kudarc felől közelített a kérdéshez. Arról beszélt, -mit kezdhet az ember az akaratával, ha minden erőfeszítése ellenére sem érheti el, amit szeretne*.

„Vigyázzatok, mit kívántok”

Az előadó a közönség bevonásával kezdett. Először azokat kérte kézfelemelésre, akik az előző években is ott ültek a nézőtéren. A válaszra meglepetten reagált: „Hú, micsoda társaság.” Ezután azokat szólította meg, akiknek már megfordult a fejében, hogy egyszer ők is állhatnának ezen a színpadon. Nekik szólt félig tréfás figyelmeztetése: „Vigyázzatok, mit kívántok.”

A mondat mögött személyes történet áll. Somodi Júlia egy évvel korábban még a férje mellett ült a közönségben. A szünetben a „what if” fotófalnál fotózkodtak, és ott mondta a férjének: „egyszer majd, amikor nagy leszek, én is előadó leszek a TEDx-en”. Elmondása szerint ezt olyan távoli, bátor kijelentésnek érezte, hogy másnapra el is felejtette. Néhány hónappal később meghívták. „Hát nagy nem lettem, de meghívtak ide, erre a színpadra” – jegyezte meg.

A keresztfiú mondata és a „másik oldal”

A fordulatot egy rövid beszélgetés hozta. Amikor elmondta 20 éves keresztfiának, hogy meghívták, és hogy a téma az akarat ereje, a fiú őszintén megörült: „ha valakinek, neked biztos van mit erről mesélned.”

Somodi Júlia ezt nem tudta elhinni. „Nekem semmi sem jött össze abból, amit tényleg akartam” – mondta. Az akaraterő megszokott képét így foglalta össze: eldöntöm, kimondom, megdolgozom érte, kitartok mellette, és megcsinálom. Ha ez az akaraterő, akkor úgy érezte, neki nincs ott keresnivalója.

Aztán arra jutott, hogy talán éppen ezért kapott meghívást, mert a másik oldalról tud beszélni. Arról, mi történik, ha valaki bármit megtesz, bármennyit küzd, és mégsem éri el a célját. Arról, amikor az ember tehetetlenül áll a probléma előtt, és tudja, hogy már nincs olyan út, amely oda vezetne, ahová szeretne. Szerinte ilyen helyzetbe egy ponton mindenki kerül, „csak nem szívesen beszélünk róla”. Ebből fogalmazta meg előadása központi kérdését: mit kezdjünk az akaratunkkal, amikor a cél elérhetetlen?

Az idilli előzmények: „minden lében kanál”

A tragédia előtti életét lendületesnek és sikeresnek írta le. Gyerekkora óta „minden lében kanál” volt: önkénteskedett, szakmai táborokat szervezett, és szerette minden projektjét. Úgy érezte, a helyén van. Tanulmányai, munkája, otthona és családja is úgy alakult, ahogy elképzelte.

Mindig sokgyerekes anyának látta magát, és valamiért kifejezetten kisfiúkkal. Úgy gondolta, ő csak „fiús anyuka” tud lenni. Első gyermekük, Zolika, 2011. december 24-én született, elmondása szerint „igazi ajándékként”. Az első pillanattól sokat mondókáztak és meséltek neki, és a kisfiú nagyon hamar beszélni kezdett.

Felidézett egy pillanatot is. Úton voltak a tenger felé, Zolika nagyjából másfél éves volt, és ő magában kimondta: mindene megvan, amit szeretett volna, minden úgy alakul, ahogy megálmodta. Végtelen hálát érzett.

Három hónap, ami után semmi sem maradt a régi

Az előadó szerint ettől a pillanattól számítva körülbelül három hónap telt el, és minden összeomlott. Elvesztett egy várandósságot, Zolika pedig elkezdte elveszíteni a képességeit: amit tegnap tudott, azt ma már nem.

A diagnózis Hunter-szindróma lett, egy végtelenül ritka, visszafordíthatatlan, örökletes betegség, amely fiúkat érint. A szervezetből hiányzik egy enzim, amely bizonyos összetett cukormolekulákat eltávolítana. Ezek a molekulák felhalmozódnak a szervekben, és idővel ellehetetlenítik azok működését. Mint mondta, a súlyos formával élő kisfiúk többsége nem éri meg a felnőttkort.

A diagnózis napja

Az előadás egyik legerősebb része a diagnózis napjának felidézése, amelyben a megrendülés és a fanyar humor keveredik. Az udvarukon állt, az ajtó előtt, és az eresz gerendáit bámulta. Csak arra tudott gondolni, hogy ezt nem lehet ép ésszel kibírni, vagyis el fog menni az esze.

„Gyakorlatias” emberként végiggondolta a lehetőségeket. Akinek elmegy az esze, bekerül az elmegyógyintézetbe. „Jó, akkor holnap beköltözöm. Oké, ezt megoldottam.” Zolika gondját majd a férje, a szülei és az anyósáék viselik. „Oké, pipa, megvan.” De mi lesz, ha holnapután ők is beköltöznek mellé?

Ekkor tudatosult benne, hogy nincs választási lehetősége: *„Ezt végig kell csinálnom, és ha lehet, ép ésszel. Anya vagyok a gyermekemnek, és mellette kell maradnom, bármi történjen is. Még akkor is, ha nem ezt az életet álmodtam neki, magunknak.”

A gyógyulás reménye

Először nem tudott lemondani a teljes gyógyulásról, akkor sem, ha az lehetetlennek tűnt. Úgy gondolta: „valószínű azért kaptuk mi őt ajándékba, mert nekünk majd biztos sikerülni fog.” Mindenkit megkerestek, mindent felkutattak, minden lehetséges kísérletbe beiratkoztak. A betegség ritkasága miatt azonban a lehetőségek hamar kimerültek. Zolika állapota romlani kezdett, és az anyának szembe kellett néznie azzal, hogy „a feladat meghaladja az erőimet… hiába az akarat, a hajtás, a folyamat visszafordíthatatlan.”

Segítség a következő kisfiúknak

Ezután úgy döntött: ha Zolikát nem tudja megmenteni, legalább tegyen azért, hogy az utána születő kisfiúknak legyen esélyük. Barátok és „önzetlen ismeretlenek” segítségével Facebook-licitet szerveztek a betegség gyógymódját kutató szervezet javára, és több mint 4000 dollárt gyűjtöttek össze. Saját értékelése szerint ennyivel tudta előrébb vinni az ügyet.

A nagy család álma

Arról sem mondott le, hogy nagy családot szeretett volna. A kockázat ellenére újra próbálkoztak, és ma két „gyönyörű, életvidám kislány” él velük. Humorral tette hozzá: „kiderült, hogy lányos anyuka is tudok lenni”. A rózsaszínt elmondása szerint nemcsak elfogadta létező színként, hanem büszkén hordja is. Ezt a szakaszt így összegezte: „Az akaratom nem adta fel. Csak célt váltott.”

Mások megváltoztatása

Amikor már nem volt új cél, az embereket akarta megváltoztatni: azt szerette volna, hogy mindenki érezze, mennyire szerencsés, és vele együtt legyen hálás, „mindenért is, ha lehet”. Visszatekintve úgy fogalmazott, hogy „elég frusztráló jelenség lehettem”. Ahelyett, hogy összetört volna a terhek alatt, még nagyobb lendülettel hajtott előre: „mindent és mindenkit a saját képmásomra akartam formálni.” Hozzátette azonban: „akkor csak így tudtam túlélni.”

A mesék mint utolsó híd

Zolika állapota fokozatosan romlott. Először már nem hallgatott a nevére, aztán a beszédet is elveszítette, helyét furcsa hangok vették át.

Egy helyzetben azonban, az édesanyja elmondása szerint, mindig visszatért a régi csillogás a szemébe: amikor az anyja mesélt, mondókázott vagy énekelt neki. Ilyenkor úgy érezte, „visszakaptam az én drága kicsi figyelmes kisfiamat”. Ezek a pillanatok voltak „a mi kis védett szigetünk”, ahol újra együtt lehettek, és mindketten feltöltődhettek. „Szerintem ezek a pillanatok tartották a lelket bennem évekig” – mondta.

Ezen a ponton megállt, és kijavította magát. Először azt mondta, hogy ez még most is így van, majd helyesbített: „bocsánat, pontosabban ezelőtt egy évvel még pont így volt.” Egy évvel korábban még elég volt mesélni kezdenie, és Zoli azonnal felnézett, megkereste a tekintetét, tartotta a szemkontaktust, végighallgatta a mesét, és „nevetett nagyokat, boldogan, ropogósan”. Mára ez a nevetés kikopott: Zoli már a mesére sem reagál.

A tapasztalat lényege számára az volt, hogy bár a betegség lassan mindent elvett, a mesék és a mondókák „valahová mélyebbre kerültek”, és ezek maradtak meg a leghosszabb ideig. Amikor már semmi más nem működött, ezek még igen. Ebből fakadt az érdeklődése: meg akarta érteni, mi ez az „ősi, a zsigereinkben még mindig élő örökség”, amelyhez akkor is hozzá lehet nyúlni, amikor már nincs más eszköz. Akkor még csak érezte, hogy mesélés közben „valami a helyére kerül”. Azt sem értette, hová lett 15 éve minden ajtót betörni akaró akarata.

Egy „gyönyörű mondat”, amely csak félig volt igaz

Az előadás egyik legőszintébb része egy korábbi kijelentés nyilvános felülvizsgálata. Két évvel korábban egy női vállalkozói konferencián azt mondta, hogy „megtanult feladni”. Ezen azt értette, hogy megtesz mindent, ami tőle telik, és amikor a problémák meghaladják a lehetőségeit, „feladja a gondviselésnek”, hogy az intézze tovább a rá eső részt.

A TEDx színpadán bevallotta, hogy ez nem volt teljesen igaz: „Erre vágytam. Ezt akartam, ezt gyakoroltam 15 éve és ezt tanítottam mindenkinek. De a szívemben nem volt még megérkezve.”

Erre, elmondása szerint, nemrég jött rá, egy szúfi tanmese, a Homokszemek meséje hallgatása közben. A mesét Boldizsár Ildikótól hallotta meseterápiás képzése során.

A folyó, amely nem tudott átjutni a sivatagon

A mese így szól. Egy folyó távoli hegyek forrásából indult, minden vidéket átszelt, és egy napon a sivatag szélére ért. Akárhányszor nekifutott, a homok minden vizét elnyelte. Szentül hitte, hogy sorsa átjutni a sivatagon, csak nem talált rá módot.

Ekkor egy hang suttogott magából a sivatagból: „Ahogy a szél átkel a sivatagon, úgy a folyó is.” A folyó tiltakozott: a szél tud repülni, őt viszont minden nekifutásnál elnyeli a homok. A válasz: „Ha ugyanúgy futsz neki, soha nem jutsz át. Csak eltűnsz, vagy mocsárrá változol. Meg kell engedned a szélnek, hogy ő vigyen át.” Arra a kérdésre, hogy ezt hogyan teheti meg, a hang azt felelte: „Úgy, hogy hagyod magad felszívódni a szélben.”

A folyó megijedt, mert nem akarta elveszíteni önmagát, és megkérdezte, nem maradhatna-e ugyanaz a folyó, aki most. „Sem így, sem úgy nem maradhatsz ugyanaz a folyó. De egy részed, a lényeged átjuthat, és a túloldalon újra folyóvá lehet” – hangzott a válasz.

A folyóban ekkor halvány emlékfoszlányok jelentek meg arról, hogy egy részét talán már tartotta valaha a szél a karjaiban. Elengedett minden akarást, és rábízta magát a levegőre. A szél felemelte a párát, átvitte a sivatagon, és sok mérfölddel odébb, a hegyeknél esőként tette le. A folyó újra folyóvá vált, és így szólt: „Igen, most már megtanultam, ki vagyok én valójában.”

Nem a célt, hanem a formát kell feladni

A mese hallatán az előadó szerint megértette, mit csinált 15 éven át: „Én az a folyó vagyok, aki újra és újra nekirohan a homoknak.” Úgy hitte, az akaraterő azt jelenti, hogy ugyanazzal a lendülettel, ugyanabban a formában kell átjutni az akadályon.

Az előadás kulcsmondata ebből a felismerésből született: „A folyó nem a célját, a formáját adta fel.” A folyó nem állt meg, nem fordult vissza és nem lett mocsár, csak megengedte, hogy ne az egésze, hanem a lényege keljen át.

A párhuzamot a saját fiára is alkalmazta. Úgy fogalmazott, Zolika megmutatta neki a lényegét: elvezette a mesékhez, és ezt addig tette, „amíg a lelkem is megérkezett erre az útra”, amíg még fel tudott nézni, és nevetni tudott a meséken. Szerinte Zolika maga is olyan, mint a folyó, a betegség pedig a sivatag, amely lassan elnyelte a szavait, a tekintetét és a mosolyát. „De a lényege átjutott. Bennem folytatódik” – mondta. Minden mesében, amelyet azóta elmond, ott van ő is.

A mesélés mint mindenki számára elérhető erőforrás

Somodi Júlia ma már nemcsak Zolikának mesél, hanem gyerekeknek és felnőtteknek is. Azon dolgozik, hogy minél többen megtapasztalják a mesékben rejlő mély, ősi tudást, megtalálják a „belső mesélőjüket”, és merjenek támaszkodni erre az erőforrásra. Ebben azt tartja a leggyönyörűbbnek, hogy mindenki számára elérhető.

Az előadás végén visszatért a kiinduló kérdéshez. Válasza szerint az elérhetetlen cél láttán nem kell feladni, de nem is kell újra és újra ugyanúgy nekirohanni a homoknak. „Az akaraterő nem ott ér véget, ahol a lehetetlen kezdődik” – mondta. Szerinte ott irányt kell váltani, és azt kell megkérdezni: mi az, ami átvihető? Mi a lényeg?

A mese elhallgatott vége

Zárásként elárulta a tanmese addig visszatartott befejezését. A homokszemek egy titkot suttognak: ők nap mint nap látják ezt megtörténni, hiszen a sivatag homokszemeiként a folyóparttól egészen a hegyekig nyújtóznak. Ezért mondják, hogy „a homokba van írva az út, amit az élet folyójának követnie kell, hogy folytatódjon az utazása.”

##Somodi Júlia

Végzettségét tekintve pedagógus, marketingszakember és mentálhigiénés segítő szakember, jelenleg pedig meseterapeutának tanul. Mégis talán a projektmenedzser szerepe jellemzi őt a legjobban: gyermekkora óta vonzzák azok a helyzetek, ahol történik valami, és mindig szívesen kapcsolódott be inspiráló, értékteremtő kezdeményezésekbe.

Az élet azonban egy olyan feladat elé állította, amelyet pusztán elszántsággal és lendülettel nem lehetett megoldani. Ez az élettapasztalat vezette el a mesék világához, és végül arra ösztönözte, hogy elinduljon a meseterapeutává válás útján.