Már a kezdés is csapda. Katona ünnepélyesen nekifut a jól ismert konferencianyelvnek: „Hölgyeim és uraim, kedves barátaim… csapjunk a dolgok közepébe…”, majd néhány magabiztos mondat következik termelési hatékonyságról és vállalati ügyekről, mintha egy céges rendezvényen járnánk.
Aztán elárulja, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben több száz előadást kezdett szinte ugyanígy, csak mindig más emberként. Volt már egészségügyi szakember, aki arról próbálta meggyőzni az orvosokat, hogy „bizony az orvosoknak is kell kezet mosni”, faipari HR-es és több száz részen át televíziós szállodaigazgató is.
Ebből pedig rögtön eljut az előadás egyik legfurcsább ellentmondásához: színészként sokkal könnyebb kiállnia mások elé, mint saját magaként.
„A színpadon vagy egy szerepben sokkal bátrabban és biztonságosabban mozgok, mint a civil életben.”
Szerinte a színészek attól még, hogy a színpadon magabiztosak, civilben ugyanúgy keresik a szavakat, zavarba jönnek és néha egészen meglepő dolgokat mondanak. Saját kollégáit sem kíméli: „Ha nagyon sok kollégát látok nyilatkozni, akkor ha nem a szakmájáról beszél, hanem valami más témáról, óriási bődületes marhaságokat mond.”
Ezen a ponton véletlenül a polgármester felé mutatott. „Bocs, most véletlenül mutattam a polgármesterre, nem akartam ezt :-) .”
Amikor az ember már azt is eljátssza, hogy önmaga
A szerep biztonságot ad, de Katona szerint nem lehet egyszerűen elbújni mögötte, mert ha a figurán keresztül sem látszik valamennyi abból, aki valójában játszik, akkor az alakítás üressé válik.
Ennek azonban van egy különös mellékhatása. Aki hónapról hónapra különböző emberek bőrébe bújik, néha már azt sem tudja pontosan, hol kezdődik a szerep, és hol ér véget ő maga.
Katona ezt így fogalmazta meg: miközben a TEDx-színpadon saját magaként beszél, „hátul a kisagyamban az van, hogy akkor én most eljátszom, hogy én vagyok”. A szerepek ráadásul olykor vele mennek haza.
Fiatalon egy debreceni forgatás szünetében a barátnőjével sétált az utcán, amikor a lánynak feltűnt, hogy László szinte mindenkinek vidáman köszön: „Sziasztok! Helló! Szevasz!”
A lány egy idő után nem bírta tovább: „Laci, te mi az Istent csinálsz? Miért köszönsz mindenkinek, amikor életünkben először vagyunk Debrecenben, és nem ismersz senkit?”
Kiderült, hogy aznap éppen egy olyan jelenetet forgatott, amelyben mindössze természetesen oda kellett köszönnie valakinek. A rendező azonban újra és újra leállította, mert Katona mindig „belegondolt valamibe”, pedig csak egy egyszerű köszönésre lett volna szükség. Mire sikerült megtanulnia a mozdulatot, annyira beleégett, hogy már az utcán is folytatta.
„Maga az?”
A televíziós ismertség aztán újabb zavart vitt a szerep és a civil ember közötti határba, mert amikor ő már kilépett egy figurából, a nézők gyakran még javában benne látták. Egy kisvárosi boltban például valaki fennhangon kiáltotta:
„Marika, gyertek ide, mert itt van az az idióta szállodaigazgató a TV-ből! Nézzétek meg, hogy néz ki élőben.”
Katona engedelmesen megvárta, amíg megnézik, majd csak annyit fűzött hozzá a történethez: „Kedvesek.” Egy másik alkalommal a Tábor utcában egy férfi perceken keresztül követte és méregette, míg végül feltette a nagy kérdést: „Maga az?” „Igen.”
Ez, úgy tűnik, minden szükséges információt megadott, mert a férfi elégedetten továbbment.
Még rosszabbul járt, amikor egy feltűnően csinos nő rohant oda hozzá az utcán azzal, hogy „Laci, Laci, úristen!”. Katona már kezdte azt hinni, hogy végre „megfogta az Isten lábát”, amikor kiderült, hogy a hölgy mindössze arra kíváncsi, tudna-e ugyanolyan arcokat vágni, mint az előző esti előadásban, mert annyira Mr. Bean-es volt.
Katona bevallása szerint abban a pillanatban egy „Székely Bandi”, vagyis Antonio Banderas székely változata jobban esett volna, „de még egy Hargita Steven Seagallal is megelégedtem volna”.
Öt perc nevetés egy olyan világban, ahol kevés ok volt rá
A sok önirónia mögül azonban lassan előkerül az előadás valódi története. Katona sokáig gondolkodott azon, vajon mi az a pillanat, amikor egy gyerekben egyszer csak eldől, hogy valami igazán érdekli, és abból később akár egész életre szóló hivatás lesz.
Az ő válasza a Ceaușescu-korszak Romániájába vezet vissza, egy olyan gyerekkorba, ahol az abszurditás a hétköznapok természetes része volt. Élelmiszerért sorba kellett állni, és olykor egy lyukas krumpliért is komoly küzdelem folyt. Amikor az apja egyszer megkérdezte tőle, mit evett a napköziben, Katona azt felelte: „lábat”. Nem csirkecombra gondolt, hanem arra a háromujjú csirkelábra, amelyet belefőztek a levesbe.
A családi legendáriumban ott maradt a „csirkés retikül” története is. Édesanyja valahonnan szerzett egy csirkét, amit a feljelentéstől tartva egy kis női táskába rejtett. A félig megkopasztott állat feje időnként kikandikált a cipzár mellől, amit ők menet közben észre sem vettek.
„Ezt a jelenetet Kusturica is megirigyelhette volna” – jegyezte meg Katona.
Ebben a világban kevés tévéműsor jelentett menekülést. A vasárnapi humoros adásból is csak néhány perc jutott, ami Katona szerint nagyjából olyan volt, mintha valaki úgy döntött volna, hogy az egész heti robot után öt-tizenöt perc nevetés bőven elegendő.
„Szerintem ez majdnem ugyanolyan merénylet volt, mint a havi öt tojás és a 100 gramm vaj fejenként.”
Az apa, aki nevetés közben alig kapott levegőt
Katona nyolc-tíz éves lehetett, amikor feltűnt neki, mi történik az apjával ezekben a percekben. A férfi -úgy nevetett, hogy folyt a könnye, alig kapott levegőt-, szinte teljesen kifordult önmagából. Katona gyorsan pontosított is a közönségnek, hogy amikor azt mondja, az apja „teljesen szét volt csapva”, akkor „most ne az alkoholra gondoljatok”. Az anyja kevésbé volt meghatva:
„Nyálas az étel, talán majd ha megfulladsz, azután röhögj.”
A gyerek eleinte inkább ideges lett ettől. Már érezte a körülötte lévő világ szorítását, azt, hogy félni kell a milíciától és a Securitatétól, hogy nehéz élelmiszerhez jutni, és hogy a felnőttek élete állandó feszültséggel jár. Nem értette, hogyan lehet mindebből néhány perc alatt ennyire kiszakadni.
Azt viszont észrevette, hogy az a néhány perc nevetés még órákkal később is ott maradt az apjában.
A szemetesvödör, amelyből kiskutya lett
Egy-két évvel később a televízióban Ion Luca Caragiale Bubico című történetének feldolgozását vetítették, amelyben Grigore Vasiliu Birlic egy férfit alakított, aki halálosan retteg egy apró kutyától.
Katona először megint inkább az apját figyelte, és bosszantotta, hogy az már megint ennyire nevet. Aztán egyszer csak megértette a jelenetet. Megértette, mennyire nevetséges, hogy egy felnőtt ember retteg egy parányi kutyától, amely közben cukrot eszik, majd váratlanul beleharap a kezébe. A felismerés napokig vele maradt.
Hétfőn az iskolában el szerette volna mesélni az osztálytársainak, mit látott, de volt egy apró probléma: románul nem tudott elég jól ahhoz, hogy elmondja. Úgyhogy *eljátszotta-.
A szemetesvödörből lett Bubico. Katona meghajolt előtte, megijedt tőle, felkapta, eldobta, menekült előle, az osztály pedig nevetett.
És ekkor történt meg ugyanaz, amit korábban otthon látott. A társai jókedvűek lettek, a hangulat megváltozott, ő pedig először értette meg igazán, milyen különös hatalma lehet annak, ha valaki néhány percre kiszakít egy másik embert abból, ami nyomasztja.
„Egy pár percre vagy egy órára vagy egy másfél órára ki tudod billenteni a másik embert a problémáiból vagy éppen az életéből… ebben mekkora erő van.”
Katona szerint valahol ott, abban az osztályteremben dőlt el, hogy ezt akarja csinálni.
Megőrizni azt a gyereket, aki még rácsodálkozik a világra
A többihez kellett egy jó magyartanárnő, egy diákszínjátszó csoport, szerencsés találkozások, rendezők, kollégák és természetesen rengeteg munka, de az első felismerés már megszületett.
Ami pedig évtizedekkel később is megtartja a pályán, lényegében ugyanaz: annak az élménye, hogy egy előadás után valaki egy kicsit másképpen távozik, mint ahogyan beült.
Katona nem akar ebből fennkölt küldetést csinálni, és hangsúlyozza, hogy nem „szociális munkásként” színészkedik. Mégis felemelőnek tartja azt az érzést, amikor másfél órára sikerül valamit adni a nézőnek, megnevettetni, kizökkenteni vagy egyszerűen csak elvinni máshová.
Talán ezért is ér össze az előadás végén a színész és a nyolc-tíz éves gyerek története. Az egyik már tudja, hogyan működik a színpad, a másik még csak azt fedezte fel, hogy egy szemetesvödörből lehet kiskutya, és ettől egy egész osztály nevetni kezd.
Katona szerint az embernek érdemes rendesen végigcsinálnia azt, amibe belefog, de közben nem szabad teljesen elveszítenie azt, aki az út elején volt. Ahogy az előadás végén fogalmazott, jó lenne megőrizni „az igazi önmagunkat meg a kíváncsi gyermeki énünket, amíg itt vagyunk”.
Talán azért is, mert néha tényleg elég néhány perc nevetés ahhoz, hogy a világ egy kicsit könnyebb legyen.
Katona László
1977-ben született Székelyudvarhelyen. Már ötödik osztályos korában felismerte, hogy színész szeretne lenni. Középiskolás évei alatt az iskolai színjátszó csoport tagjaként végleg eldöntötte, hogy a színészi pályát választja.
A marosvásárhelyi színművészeti képzés elvégzése után két évig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban dolgozott, majd csatlakozott a budapesti Krétakör Színház társulatához. A társulattal elsősorban prózai színházi előadásokban szerepelt, és több mint 40 országban lépett színpadra. Munkájuk számos nemzetközi elismerést és díjat kapott.
2010-ben Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel és Gyulay Eszter dramaturggal közösen megalapította a Nézőművészeti Kft. színházi társulatot, amellyel azóta számos előadást hoztak létre. Színházi munkái mellett filmekben és televíziós sorozatokban is rendszeresen szerepel.
