Tényleg lelassul az idő, amikor félünk?

Aki átélt már közlekedési balesetet, komolyabb esést vagy más váratlan veszélyhelyzetet, gyakran ugyanarról számol be: mintha néhány pillanatra lassított felvételbe került volna a világ. Egy pillanat alatt rengeteg minden történik, mégis úgy érezzük, volt időnk végignézni az eseményeket.

Az élmény annyira meggyőző, hogy adja magát a magyarázat: veszélyben az agy gyorsabb fokozatba kapcsol, több információt dolgoz fel ugyanannyi idő alatt, ezért kívülről minden lassabbnak tűnik.

Csakhogy amikor ezt laboratóriumban is megpróbálták megmérni, egészen más kép rajzolódott ki.

Mit látsz, miközben zuhansz?

David Eagleman idegtudós és kollégái 2007-ben egy meglehetősen szokatlan kísérletet terveztek. A résztvevőket egy 31 méteres szabadesésnek tették ki, amelynek végén biztonsági háló fogta meg őket. A zuhanás körülbelül két és fél másodpercig tartott – elég rövid ahhoz, hogy objektíven mérhető legyen, és elég félelmetes ahhoz, hogy előidézze azt az állapotot, amelyben sokan az idő lelassulásáról számolnak be.

A résztvevők csuklójára egy speciális kijelző került, amelyen olyan gyorsan váltakoztak számjegyek, hogy normális körülmények között már nem lehetett őket biztosan felismerni.

Az ötlet egyszerű volt. Ha veszélyhelyzetben az agy valóban több „képkockát” dolgozna fel másodpercenként, akkor zuhanás közben hirtelen olvashatóvá kellene válniuk ezeknek a számoknak. Olyan lenne, mintha egy nagyobb képkockasebességgel rögzített filmet lassítva játszanánk vissza: olyan részleteket is meglátnánk, amelyek normális sebességnél összemosódnak.

Nem ez történt. A résztvevők zuhanás közben semmivel sem teljesítettek jobban a gyorsan villogó számok felismerésében, mint normális körülmények között. Vagyis nem találtak bizonyítékot arra, hogy félelem hatására megnőne az érzékelés időbeli felbontása.

Egy másik eredmény azonban sokkal érdekesebb volt.

Két és fél másodperc, amely három és félnek érződik

A zuhanás után arra is megkérték a résztvevőket, hogy becsüljék meg, mennyi ideig tartott a saját esésük. Átlagosan 36 százalékkal hosszabbnak érezték, mint amikor más ember zuhanását figyelték. A tényleges idő ugyanaz volt, a saját veszélyes élményük azonban visszatekintve jóval hosszabbnak tűnt. Ez az apró különbség alapvetően változtatja meg a kérdést.

Nem biztos, hogy azt kell kérdeznünk, miért lassul le az idő félelem közben. Lehet, hogy inkább azt kellene kérdezni: miért emlékszünk úgy rá később, mintha lelassult volna?

Eagleman és munkatársai szerint az egyik lehetséges magyarázat az emlékezet működésében keresendő. Egy váratlan, érzelmileg rendkívül intenzív esemény sokkal nagyobb jelentőséget kap az agy számára, mint egy hétköznapi pillanat. Az eseményről gazdagabb, szokatlanabb emléknyom maradhat, és amikor később visszaidézzük, ezt a sűrű információt hajlamosak lehetünk hosszabb időtartamként értelmezni.

A kutatók az érzelmi emlékezésben szerepet játszó amigdala lehetséges közreműködését is felvetették, de fontos a megfogalmazás: ez magyarázati hipotézis, a szabadeséses kísérlet közvetlenül nem mérte az amigdala működését.

Vagyis nem feltétlenül a pillanat válik hosszabbá. Az emléke lehet nagyobb.

De akkor miért érzünk néha már közben is időlassulást? Eagleman eredménye nem jelenti azt, hogy az érzelmek egyáltalán nem torzítják az időérzékelésünket.

Más laboratóriumi vizsgálatokban a résztvevőknek rövid ideig látható érzelmi ingerek – például fenyegető vagy dühös arcok – időtartamát kellett megbecsülniük. Ezekben a kísérletekben a magas érzelmi izgalmat kiváltó ingerek gyakran hosszabbnak tűntek, mint az ugyanannyi ideig bemutatott semleges képek. A jelenséget az időérzékelés egyik vezető kutatója, Sylvie Droit-Volet és Warren Meck is részletesen összefoglalta: az érzelmi izgalom, a figyelem és az adott helyzet jelentősége egyaránt képes befolyásolni, milyen hosszúnak érzünk egy időszakot.

Ez elsőre ellentmondásnak tűnhet Eagleman zuhanásos kísérletével, valójában azonban nem az.

Az egyik kérdés az, hogy milyen hosszúnak ítélünk egy eseményt. A másik pedig az, hogy képesek vagyunk-e több vizuális információt feldolgozni ugyanannyi valódi idő alatt.

Eagleman kísérlete az utóbbira keresett választ – és erre nem talált bizonyítékot.

Nincs egyetlen belső stopperóránk

Talán itt bukik meg az egész „lassított felvétel” hasonlat. Az agyban nincs egyetlen központi óra, amely normális esetben egy bizonyos sebességgel jár, veszélyben pedig egyszerűen felpörög. A szubjektív időérzéket több rendszer együtt alakítja: számít, mire figyelünk, mennyire vagyunk izgatottak, mit várunk, mennyire ismerős a helyzet, és később hogyan őrizzük meg az emlékezetünkben.

Ezért történhet meg az is, hogy két objektíven ugyanolyan hosszú perc teljesen más élményt jelent. Egy perc a fogorvosi székben hosszabbnak tűnhet, mint egy perc egy jó beszélgetés közben. Ha pedig veszély fenyeget, a figyelem beszűkülhet, a szervezet riadókészültségbe kerül, az esemény pedig szokatlanul nagy jelentőséget kap.

Az idő természetesen egyik esetben sem változik meg. Az változik meg, ahogyan az agy reprezentálja.

Miért lehet ennek értelme?

A félelem alapvetően túlélési rendszer. Ha veszélyt észlelünk, az agy és a test prioritásai azonnal megváltoznak: a figyelem a fenyegetésre irányul, felkészülünk a gyors reakcióra, és az adott esemény különösen fontossá válik a későbbi tanulás szempontjából. Ebből a nézőpontból nem meglepő, hogy egy majdnem bekövetkezett baleset sokkal erősebben megmarad, mint az előtte eltelt húsz eseménytelen perc.

Az viszont túlzás lenne, hogy ilyenkor valamiféle szuperképességet kapunk. A szabadeséses vizsgálat éppen azt mutatta meg, hogy hiába érezzük úgy, mintha több időnk lett volna, nem váltunk képessé gyorsabban érkező vizuális információk felismerésére.

A lassított világ tehát nem Mátrix-effektus.

És még egy csavar: az emlék nem videofelvétel

A veszélyes pillanatok emlékei gyakran rendkívül élénkek. Ettől könnyű azt feltételezni, hogy egyben rendkívül pontosak is.

A kettő azonban nem ugyanaz. Az emberi emlékezet nem kamerafelvétel, amelyet változatlan formában őrzünk, majd később lejátszunk. Minden visszaemlékezés bizonyos mértékig rekonstrukció. Az erős érzelmi töltet miatt egy történés rendkívül fontosnak és részletgazdagnak tűnhet, de ebből önmagában nem következik, hogy minden részletét tökéletesen rögzítettük.

Ez azért fontos, mert az időlassulás élményét is többnyire utólag próbáljuk szavakba önteni. „Mintha minden lelassult volna.”

Lehet, hogy ennél pontosabb megfogalmazás az lenne: mintha sokkal több minden történt volna abban a néhány másodpercben, mint amennyi normálisan belefér.

Tehát tényleg lelassul az idő?

A legjobb tudományos válasz jelenleg az, hogy nem úgy, ahogyan megéljük.

Veszélyben az érzelmi izgalom valóban képes torzítani az időtartam becslését, és bizonyos helyzeteket hosszabbnak érzékelhetünk, mint ameddig objektíven tartanak. A klasszikus szabadeséses kísérlet azonban nem talált arra bizonyítékot, hogy félelem közben ténylegesen megnőne az érzékelésünk időbeli felbontása. Nem kapunk tehát néhány másodpercre egy gyorsabb agyat, amely lassított felvételben nézi a külvilágot.

Ami történik, talán még érdekesebb. A félelem megváltoztatja, mire figyelünk, hogyan becsüljük az időt, és milyen nyomot hagy bennünk az esemény. Mire pedig visszagondolunk arra a néhány kritikus másodpercre, az emlékezetünk már egészen más méretű történetet készített belőle.

Az óra ugyanúgy járt tovább. Csak bennünk telt másképp az idő.

Címlapfotó: illusztráció
Forrás: Chess Stetson, Matthew P. Fiesta, David M. Eagleman (2007): Does Time Really Slow Down during a Frightening Event?